Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 13. (Szekszárd, 1993)

Solymár Imre: „Ez itt a magyar romantika meseföldje” – A Völgység, mint irodalmi táj

felszólalt, addig verte az asztalt, míg egy nap ászt nem mondták neki a járásnál: »Ha ilyen jól tudja, csinájja azt elvtárs.«"

224 S most az édesapja halálos ágyához érkezik Budapestről, mint ahogy oda is tér vissza az író. De itt van otthon, a mélységesen mély közösségben. A lélekharangot kondítandó: „Lélekszakadva futottam, hogy rajta keresztül az egész faluval tudassam apám halálát." S egy teljes élet summázata is itt mondatik ki, a klumpás sváb harangozó vigasztaló kézrátételével: „Jó ember volt. Talán még ti sem tudni, hogy milyen jó ember volt."

225 4. Tamás Menyhért további regényeiben Kisdorog már „Dobrány", míg a környező falvak mind az eredeti nevükön szerepelnek. Ezzel az író a tájban hagyta élményanyagának forrását, ugyanakkor a névadással jelezte a valóság pontos és teljes számon-nem-kérhetőségét, a mű regény-voltának szándékát. A „Mérleges idő" történetének indulásakor a dobrányi svábok - internálásra várva - a legelőn vannak, a székelyek kocsisora éppen megérkezik. Végleges hazaérkezés lesz-e, vagy úgy járnak, mint a Bácskában? Vagy tán a kalendáriumi példázatot formázzák a fecske elhagyott fészkébe költöző verébről? Itt kapjuk meg a kulcsot a regény címéhez! A regénybeli Sebestyén Lajos így töpreng a példázaton: „...A magunk módján mi is fecskék voltunk, nem is akármilyen fészekkel, s azok is maradunk, ha nem szól közbe az Idő, nem teszi mérlegessé szárnyunkat: repüljetek amerre és ameddig tudtok. S hogy hosszabban bírjuk, mert az Idő kegyes is tud lenni, kiürített galickákat aggatott elénk, s több mint három esztendeig lengetett a bácskai bizonytalanságban, hogy azután örök költözésre szánjon..." - A bukovinai székelyek hazatelepülése, majd az 1944-es meneküléstől az 1945-ös „székely honfoglalásig" megtett út története ismert.

227 A „szilvalopási" jelenet tettlegességét követő párbeszéd felszínre hozza a sváb-székely ellentét mélységeit, majd a „rongyospárti" és a „bundos" - a hűségmozgalomhoz tartozott, illetve a volt Volksbund-tag - svábok között feszülő indulatokat. Mindegyik üti a másikát, ahol tudja. Egy-egy ember azonban már el-eljut a másik sorsának megértéséig, mint az öreg Naumann: „Én hallkatni ennek szomorú élet, Pukovina, ők hallkatni enkem itteni kálvária..."

228 Meddig fog ez az átmenet tartani? Elégséges-e - kérdezik a regény végén -, ha „tíz-tizenöt ember közeledésre talál, többje taszító pillantással méricskéli a másikát..." S mennyit kell szenvedniük, akik egyénileg egymásra találnak! Stier Jancsi hazakíséri Mátyás Trézsit, de Nancsi és Balázs Lőrinc jegyessége megszakad...

229 Az „Előcsend"-ben „fordul" a világ. A paraszti élet egyre elviselhetetlenebb lesz. Egyre többen mennek „gyáristának", a többi - akarva, nem akarva téeszcsébe társul. Dobránynak nincs jó híre! Az értékrendek változatlanul ütik egymást. A svábok keményen igyekeznek, „hörcsögösködnek", a székelyek rossz szemmel nézik az erőviszonyok lassú változását. S most már itt vannak a felvidéki áttelepítettek is. A történelem kereke azonban áttapos valamennyiükön: „...ti is megcsendesedtetek, mi is megcsendesedtünk, virágzó kert után a lefagyott kert..."

230 A „Balbiná"-ban és a „Forradások"-ban tovább fut a dobrányi történet. Kiszakadás, városba-kerülés: „Kisdobrány, szorul a torkának a szó. Többje örvend, hogy felejti az odahagyott falu nevét, én meg úgy vagyok vele, mint aki forradásként hordja... A dobrányiak szerint bélyegként."

231 Innen csak elmenni lehet, visszakerülni soha: „aki egyszer kikerült közölük, ha semmit sem másul, akkor se fér vissza."

232 Más sincs a faluban csak romlás, morgás, elhontalanodás! Szervezik a téeszt, s hiába várják, hogy „javuljon" a demokrácia. „Lélekmegtartó politikával nem jutottunk volna-e messzebb?" - kérdezi a regénybeli Kozma Márton.

233 334