Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 13. (Szekszárd, 1993)

Kőszegi Frigyes: A Regöly–Veravár késő bronzkori leletegyüttes tipológiai és időrendi kérdései

hiteles körülmények között, zárt leletegyüttesben való előfordulása bizonyítja. A grossmugli 2. sír, a baierdorfi 121. sír, a pavlovi 4. sír ilyen kései sorolhatók itt fel, de amint az általunk idézett hazai példányok is mutatják, kincsleletek gyakori tartozékai.

123 Ezek a leletösszefüggések mind arra utalnak, hogy az urnamezők régibb szakaszával, annak is végső etapjával állunk szemben, amely egyben a kurdi típusú kincsek elrejtését is keltezi. Nem tér el a fent elmondottaktól a veravári kincs néhány más darabjának helyzete sem, így az ívelt élű lándzsacsúcsoké, valamint a már felsorolt tőrmarkolatoké (1. t. 1, 3, 13, 17, 19). Tehát egyértelműen fegyverekről van szó, s a kincs egy további fegyveréről, a kardmarkolatról sajnos pontosabb meghatározást nem adhatunk (1. t. 8), s ugyanígy nem a pengetöredékről (1. t. 9). Ha utalunk itt arra a néhány lemezdarabra, melynél felvetettük valamilyen páncélzathoz (páncélinghez) való tartozás lehetőségét (4. t. 15,17, 27,11. t. 2), nem hallgathatunk leletünk egyéb, igen érdekes összefüggéseiről sem. Itt az általunk, a régibb urnamezős kultúrán belül elhatárolt II. fázis harcos sírjairól van szó, melyek mellékletei között szinte visszacsengenek azok a fegyverek, melyekkel a kurdi típusú raktárleletekben ismerkedhetünk meg. Tehát bizonyítottnak vehetjük, hogy ezeket a kincseket egy olyan népesség rejtette el, amely ezt a metallurgiát létrehozta, birtokolta, amelynek már korábban létrejött a fegyveres rétege, s ennek egyes tagjai a már említett harcos sírokban nyugszanak. Ezekről az ún. harcos sírokról annyit érdemes elmondanunk, hogy a kurdi korszakot közvetlenül megelőző II. fázis időszakában, a Dunántúlon koncentrálódnak, s csatlakozik elterjedési területükhöz Nyugat-Szlovákia, Alsó-Ausztria, mindenekelőtt Burgenland térsége. Általában halmos temetkezésről van szó, bár e halmok sehol másutt nem mutatkoznak olyan tömegesen, mint a Balatontól északra, a Bakony vidékén. Halmok természetesen másutt is előfordulnak a korszak jellegzetes emlékanyagával, ugyanakkor ismerünk olyan harcos sírokat is, melyek esetében már nem volt észlelhető a sír fölé emelt halom. Az idézett sírok már említett sajátos mellékletanyagában, a jól ismert ferdén árkolt díszítésű kerámia mellett a veravári leletből ismertetett fegyvereket is megleljük, akár együttesen, akár egy-két jellemző reprezentánsát. A támadó fegyverek sorában említhetjük a markolatnyújtványos kard valamelyik változatát, a szárnyasbaltát, mint harci csákányt, valamint a korszakra jellemző tőrtípust, a hullámos élű lándzsacsúcsot, s szerencsés esetben a védőfegyverek egyikét-másikát, így a mellpáncél maradványát, pajzstöredéket, s bár erre közvetlen bizonyítékunk nincs a Kárpát-medence területéről, nyilván sírba kerülhettek a sisak és a lábvért is. A felsorolt bronzok közül Veraváron előkerült kincsben a kardot, a tőrt, a lándzsacsúcsot vehettük számba, s ha gyanúnk helyesnek bizonyult, akkor páncélzat maradványával is számolnunk lehet. 4 Bár a kurdi kincslelethorizontot korábban az urnamezős kultúra III., átmenetinek tekinthető fázisába soroltuk, egyértelmű tény, hogy az ezekben lévő bronzok túlnyomó többsége még II. fázis idejében vagy még korábban készült. Minket közelebbről a dunántúli lelőhelyű kincsek érdekelnek, s ezekből ma már mintegy száz darabot ismerünk. Ezek elsősorban Veszprém, Somogy, Baranya és Pest megyékben, s természetesen Tolnában sűrűsödnek. A kincsek bronzainak viszont van egy olyan csoportja, melyek többé már nem fordulnak elő a II. fázis sírjaiban, netán telepein. Úgy tűnik, hogy néhány kardtípus, mint pl. az Allerona vagy a liptói és az ennsdorfi, a Kurd-Röschitz fibulák stb. már a III. fázis sajátjai. Ugyancsak ezt a korszakot kell tekintenünk a Mozsolics által elhatárolt gyermelyi 231