Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 16. (Szekszárd, 1991)

határát látta. A középbirtokot ennek alapján tehát olyan történeti kategóriának tekinthetjük, amelynek területe az idők folyamán szakadatlanul csökkent. Szerepet játszott ebben, hogy a 18. században a földbőséghez viszonylag alacsony népesség - ezen belül nemesség -járult, majd a népesség szaporodásával nemcsak a paraszti, hanem hasonló ütemben a nemesi földek is aprózódni kezdtek. Ilyen értelemben a középbirtok olyan relatív kategória, amely a mindenkori nagy- és kisbirtok között helyezkedik el. Másrészt a népesség gyarapodása, a mezőgazdasági termelés intenzívebbé válása növelte a birtok hozamát, csökkentette azt a területnagyságot, amely egy középbirtokosi - szintén változó - színvonal biztosításához szükséges volt. Magunk részéről a 200 holdas alsó határt túl alacsonynak tartjuk. Egy viszonylag objektív mérlegelés alapjának a középbirtokos nemességgel szemben támasztott társadalmi, politikai elvásárokat tekintjük. A jogi végzettség megszerzésével, vármegyei hivatalviseléssel, országgyűlési követséggel járó anyagi terhek viseléséhez a reformkorban egy ezer hold körüli, vagy annál nagyobb birtokra volt szükség. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a középbirtok matematikai értelemben közbülső helyet foglalt el a kis- és nagybirtok között. A valódi nagybirtok a reformkorban egy, a latifundiumok két nagyságrenddel nagyobbak voltak, a jómódú nemesség 1000-5000 holdjánál. Ennek alapján a középbirtokos nemesség határait 500-5000 hold között vonjuk meg. Bár az 500 holdas birtok a vázolt igényeknek már nem felelt meg, de tekintettel az e csoportot az ezer holdasokhoz fűző rokoni, társadalmi kötelékre, a közös tradíciókra - az ötszáz holdas felmenője ezerholdas volt - indokoltnak láttuk további vizsgálódásaink körébe őket is bevonni. Témánk körvonalazásakor érintenünk kell a magunk szabta időbeli és területi határokat. írásunk kronológiai végpontjánál 1848 áll. Célunk az, hogy a kor főszereplőinek, a középbirtokos nemességnek helyzetét, cselekedetei motivációját, majd annak következményeit bemutassuk. Gazdasági-társadalmi folyamatokat kronológiailag feldarabolni önkényes, de elkerülhetetlen. Ez arra kényszerít bennünket, hogy röviden utaljunk az előzményekre, a török hódoltságot követő újrabetelepítésre, a birtokviszonyok 18. század közepi megszilárdulására, majd ezt követő lassú eróziójára, vagyis arra, hogy az 1830-as állapotok nem csupán kiindulópontot jelentenek, hanem egy korábbi folyamat eredményét is. Bár tanulmányunkban Tolna megye középbirtokosaival szándékozunk foglalkozni, itt sem tarthatjuk magunkat szigorúan témánk határaihoz. A megye birtokosai zömmel ÉNy-Magyarországról, a Kisalföldről, Csallóköz vidékéről érkeztek Tolnába, megtartva származási helyükön is birtokaikat, társadalmi pozícióikat. Házasságok, öröklés révén a birtoklás szálai az idők során még tovább szövődtek, s behálózták az egész Dunántúlt. Sorsukat követve mi magunk is elkalandozunk e régió megyéibe. Talán a körvonalazatlanság hátrányait ellensúlyozhatja, hogy forrásaink területi sokrétűségéből következően megállapításaink érvénye túllép a megye határain, és sikerülhet az alfölditől típusában eltérő nemesi társadalom létét igazolni.