Vadas Ferenc (szerk.): A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 16. (Szekszárd, 1991)

beérik a jobbágyoktól befolyó járadékkal, a másodikba azokat akik majorsági árutermelő gazdálkodást folytatnak, szakképzett gazdatiszteket tartanak, bonyolult birtokadminisztrációt vezetnek és termelésükben a gabona dominál. A harmadik típushoz azok tartoznak, akik birtokaikat elkülönítik, növekvő arányban alkalmaznak bérmunkát és mezőgazdasági gépeket. Az első két típusra a háromnyomásos gazdálkodás jellemző, a harmadiknál helyenként felbukkan a váltógazdálkodás. A bonyhádi közbirtokosság azért nem sorolható egyértelműen az első típusba, mivel rendelkeztek szerény méretű allódiummal, még ha nem is saját eszközökkel műveltették. Az általunk második típusba sorolt birtokosok egyes jellemzői - törekvés birtokaik elkülönítésére, bérmunka alkalmazása, a klasszikus háromnyomásos gazdálkodás felbomlása - alapján már inkább a Ruzsás Lajos által felállított legfejlettebb típushoz sorolható. Tolna megye legkorszerűbben gazdálkodó középbirtokosai annyiba haladták meg a harmadik típus jellemzőit, hogy ők birtokaik művelésében alig támaszkodhattak robotra, hanem szinte kizárólag bérmunkára. Mivel gazdálkodásról lényegében csupán a második és harmadik típus esetében beszélhetünk, a továbbiakban ezek jellemzőit kívánjuk áttekinteni, összevetve az ország más vidékem tapasztaltakkal. A földbirtokok művelési ágankénti megoszlásában nem csupán a birtokos törekvései, hanem az adott terület természeti adottságai is szerepet játszottak. 1830ban az ország összterületének 34%-a volt szántó, 14%-a rét, ugyanennyi a legelő, kb. 4% szőlő, kb. 34% erdő. Tolna megyében ennél magasabb (37,75%) volt a szántó, valamivel alacsonyabb a rét és kert (11,4%), magasabb a legelő (18,56%), a szőlő (6,27%), alacsonyabb az erdő (27%) aránya.

438 A megyében a nemesség és a jobbágyság kezén lévő szántóterület nagysága hozzávetőleg megegyezett, de a parasztok kezén lévő rét már ötszörösen nagyobb volt, mint a nemességé.

439 A középbirtokos nemes családoknál az osztatlan közös legelőt nem számolva az allódiális birtoknak kb. a felét tette ki a szántóterület. A Dőry család birtokain, ahol a gabonatermelés dominált, a földek művelésében nagy szerepe volt a jobbágyok robotjának, a juhokat pedig az osztatlan közös legelőn tartották. Mivel az állatok takarmányozása nem volt annyire lényeges szempont, a rét és az erdő valamint a felosztásra kerülő közös legelő rovására tovább növelték a szántóföld arányát, amely Dőry Miklósnál 61,6, ifjú Dőry Vincénél 73, Dőiy Györgynél 75, Dőry Gábornál 76%-ra emelkedett. Azokon a birtokokon, ahol az állattenyésztés fontosabb szerepet játszott, ott a szántóterület elérte ugyan az allódium felét, de mellette terjedelmes részeket hagytak meg rétnek és legelőnek. Sztankovánszky Imre kajdacsi birtokán a rét és legelő aránya 43,5%, Csapó Dániel tengelíci birtokán 47% volt. Mindez azonban összefüggésben állt Tengelic mostoha természeti adottságaival, és önmagában nem minősíti az egyes birtokosok gazdálkodását. Bár a háromnyomásos rendszer a földművelésben még domináló, bomlása már megkezdődött. Lilien báró Ercsiben már 1795-ben váltógazdálkodást vezet be 7 éves forgási idővel, melyben helyet kapnak takarmánynövények is.

440 Bright leírása szerint a keszthelyi tangazdaságban 11 éves vetésforgót alkalmaztak, ugyanakkor a Festeticsek csurgói uradalmában továbbra is a háromévenkénti ugarolás dívott. Brunszvick gróf martonvásári birtokán még élt a háromnyomásos gazdálkodás, de a rendszeren kívül nagy területen lucernát és lóherét termeltek.

441 A So107