Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

tételezett családfők, főnökök között is, akár egy időben éltek, akár különböző generációkban. Ezek legkiemelkedőbbje a 2. csoportosulás vezetője (83. sír) 3 kőfejszével, de a 6. csoportosulás 1. sírjában eltemetett egyén sem lehetett kisebb jelentőségű 2 kőfejszével, 3 nyílheggyel és 3 kőpengével. A 4. csoportosulás 100. sírjában fekvő személynél is 2 kőfejsze volt, de csak 2 nyílheggyel; a 3. csoportosulás 87. sírjában eltemetett egyénnél a 2 kőfejsze mellett csak 1 nyílhegyet és 1 kőpengét találtak. Az 1 kőfejszével ellátott sírok közül az 5. csoportosulás 106. temetkezése mennyiségileg és összetételben is gazdagabb, mint a 7. csoportosulás 14. temetkezése. A családfők, főnökök között az utolsó helyen említendő az 1. csoportosaulás 66. sírjában eltemetett személy egy kőfejszével. Ennél még a 4. csoportosulás második leggazdagabb sírja (98.) is jelentősebbnek látszó mellékletanyaggal rendelkezik, akárcsak az 5. csoportosulás 109. sírjában fekvő egyén, illetve a 6. csoportosulás 5. sírjában eltemetett személy. Ennyi állapítható meg az elslooi temető elemzése alapján az antropológiai és laboratóriumi adatok nélkül, a feltételezések szintjén. Összefoglalás A NY-i vonaldíszes kerámia keleti részén, így a Dunántúlon, Szlovákiában, Morva- és Csehországban, Alsó-Ausztriában főként egyes temetkezésekből, véletlenül előkerült sírokból ismertek a temetkezési szokások. Ezek a sírok gyakran településen találhatók, és sokszor különleges jellegűek (pl. áldozatra utalnak). Azt, hogy ezen a nagy területen a telepektől külön fekvő temetőkbe is temetkeztek, néhány lelőhely bizonyítja, így Nyitra, Vedrovice, Kleinhadersdorf. A nyugatabbi területeken több, részben, és kevesebb, egészben feltárt temetőt is elemezhetünk különféle szempontok szerint. A nagyobb temetők majdnem teljes hiánya a keleti területeken magyarázható egyrészt talán a korabeli temetkezési móddal, inkább azonban a nem kielégítő kutatási helyzettel. Feltételezhetnénk, hogy ott, ahol jobb a kutatási helyzet, ott előkerülnek nagyobb sírcsoportok, temetők is. Míg azonban pl. Morvaországból ismerünk nagy vonaldíszes temetőt, addig a rendkívül módszeresen kutatott cseh területről eddig csak szórványos temetkezéseket említenek, és ugyanez a helyzet a még „alaposabban" kutatott Elbe-Saale-vidéken is: a vele szomszédos Thüringiában több megásott temető is ismert. Már a szász és thüringiai vonaldíszes kerámia első feldolgozójának, N. Niklasonnak is feltűnt a telepek és sírok száma közötti aránytalanság a cseh, morva és sziléziai vidékeken (1927.), az, hogy itt nem fordulnak elő temetők, amikor pedig a Rajna-vidéken már összefüggő temetők szinte teljes feltárására is sor került (Flomborn, Hinkelstein stb.). A kérdéssel E. Hoffmann csak érintőlegesen foglalkozott, „mivel az eddigi kutatások semmi újat nem hoztak ezen a téren" (1978, 135). A látszólag minden helyi előzmény nélküli vonaldíszes temetkezések már teljesen kialakult formában jelentkeznek, a helyi előzmények megfelelő forrásanyag híján nem ismertek (FISCHER 1956, 251; BEHRENS 1973, 227). Az U. Fischer által vizsgált saale-vidéki vonaldíszes sírok között négyet „epimezolitikusnak" tartanak; ezek alapján tételezte fel A. Häusler olyan mezolitikus rítus meglétét, amikor a halottakat a föld felszínén, vagy a föld felett temették el, ezért nincsenek régészetileg értékelhető bizonyítékai (1962, 1141). Ilyen szokásokra 52