Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

ugyanis külön levélben hívta fel erre az udvari kamara figyelmét.

50 1668 után a hódoltságban volt a legnagyobb a tallér árfolyama. A királyi Magyarországon, ahová mégiscsak könnyebben áramlott be a nagyobb értékű pénz, mindig 30-35 dénárral kevesebbet adtak 1 tallérért.

51 E ponton egy korábbi megállapítás, miszerint a tallér árfolyama a török hódoltság területén megegyezett a felső-magyarországi kurzussal, helyesbítésre szorul.

52 A tallér ázsiójának okát - ritkaságán túl - a korabeli váltópénzek nemesfémtartalmának csökkenésében kereshetjük.

53 Nagykőrös és Kecskemét leváltári anyagából kimutatható, hogy a tallér áremelkedését az 1/12 écu értékű 5 sous, azaz más néven a timon váltotta ki a török uralta magyarországi területen.

54 A szepesi kamara ezért tiltja ki Felső-Magyarországból 1673-ban e pénznemet.

55 Lőcse 1686-ban 200 dénárban szabta meg a hollandin („oroszlános") tallér és ugyanakkor 210-ben a francia tallér kurzusát.

56 Nagykőrösön 1668-ban 1 tallér=200 dénár. 1672-ben 220 dénár, majd még ebben az évben 240-re szökött fel, s ez 1686-ig állandósult.

57 A török akcse állandóan romlott, gyorsan túladtak rajta, ha lehetett.

58 Ezért is olyan kevés leleteinkben a török ezüstpénz. (Erdélyt a vészesen romló török akcse nem árasztotta el, pedig a török igája - bár közvetve - reá nehezedett. Ennek nem lényegtelen oka, hogy Erdély gazdasági és társadalmi fejlettség terén a XVII. században a Balkán előtt járt.)

59 Ezzel szemben a török - különösen a portai adó esetében - lehetőleg jó pénzben (tallér, arany) követelte a fizetséget.

60 Elhurcolt magyar rabokért például kizárólag tallért fogadott el.

61 Kénytelen volt ezzel beérni Kecskemét esetében is. A város ritkán fizetett arannyal a töröknek, s ez akkor is a teljes összeg kis hányadát tette ki csak. A magyar földesurak közül a Wesselényiek 1668-1684 között kivétel nélkül aranyban kérték és kapták a cenzust. A Koháriaknak 1671-től 1677-ig nagyrészt ezüst tallért, 1679-85-ig csaknem kivétel nélkül aranyat adtak. A török kiűzését megelőző években ritkulni kezdett az arany, 1689-től 1710-ig viszont különféle ezüst aprópénzben rótták le a kecskemétiek pénzbeli terheiket. A földesurak kénytelenek voltak az ezüst aprópénzzel beérni. (Ne feledjük: a bogyiszlói lelet éppen ebben az időben gyűlik össze jórészt.) Kecskemét város adókönyveiből és a református egyház gondnokának elszámolásaiból az is szépen látszik, hogy 1670-től az aranypénz-forgalom folyamatos, bár gyérülő, s csupán a Rákóczi-szabadságharc alatt csökkent feltűnően. Ebben az időben a leggazdagabb cívisek apáról fiúra szálló kincsként őrizték egykori gazdagságuk e beszédes jelképét.

62 A tallér és az arany iránti török igény nemcsak azért érintette súlyosan az adózó népet, mert e pénzek árfolyama jelentősen megemelkedett, hanem azért is, mert az árak tallérban számítva nemcsak hogy nem követték az árfolyamemelkedést, hanem éppen ellenkezőleg, a XVII. század hatvanas, illetve hetvenes éveitől estek.

63 Nyilvánvaló, hogy a vagyongyűjtési, felhalmozási igények kielégítésére a váltópénzeknél alkalmasabbnak bizonyult a tallér. Tallért viszont a XVII. század végéig nem vertek a törökök.

64 Bárkié is volt valamikor a Bogyiszlón előkerült summa, gyűjtője nem tehetett mást: a birodalmi tallérok mellett a számára hozzáférhető régebbi német és újabb francia tallérokat tette el. De fontos a lelet összetétele általános pénzforgalmi szempontból is. A három részre szakadt ország különböző részeiben a különböző kereskedelmi és gazdasági feltételek miatt más és más jelentőségű volt a külföldi, a magyar és az osztrák pénzek előfordulása.

65 Különösen fontos a pénzforgalom és a gazdaságtörténet számára az aranyak, a tallérok és a váltópénzek értékaránya. Nemcsak az egymás 348