Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14. (Szekszárd, 1988)

österreichische Gruppe) beszél E. Ruttkay, szem előtt tartva a fejlődésbeli eltéréseket a két terület között (1983,19; 1984,222). A kislengyelországi és sziléziai lengyeli fejlődés taglalása kívül esik munkánk keretei közül. Leginkább a lengyeli-kultúra korai szakaszában figyelhető meg a kultúra 3, egymástól elkülönülő területi csoportja Magyarországon. A K-i csoportba sorolja Kalicz Nándor a Pest megyei és az attól délebbre fekvő megyék lengyeli anyagát Aszódtól Csabdin át Zengővárkonyig; a középső csoportba tartoznak a középdunántúli és NY-dunántúli megyék egy részén előkerült lelőhelyek, leletek, míg a NY-i csoportba a legnyugatabbi lelőhelyek helyezhetők (KALICZ 1985, IL, 12). A korai szakasz kezdetén megfigyelhető nagyfokú hasonlóság a kerámiában megszűnik a korai szakasz végére, a DK-Dunántúlon ekkorra már olyan tipológiai jellegek mutatkoznak a kerámiában, mint amilyenek sehol máshol nem tapasztalhatók (ZALAI-GAÁL 1982; 1983-1984): mindez egy elszigeteltebb fejlődés eredménye lehet. Akárcsak a környező területeken, a Dunántúlon is kimutatható a lengyelikultúra „formatív" szakasza, mely megelőzi a korai klasszikus szakaszt (Sé, Luzianky, Becsehely, Unterwölbing) (KALICZ 1984, 280). Ezt követi a lengyelikultúra L, IL, és III. szakasza (BOGNÁR-KUTZIÁN 1966, IL; KALICZ 1969; RACZKY1974; ZALAI-GAÁL 1982). Megjegyzendő, hogy a korai (I.) szakasz fejlődése nehezen vethető össze a DK-Dunántúlon a középső-dunántúli, illetve somogyi területek fejlődésével, aminek okát valószínűleg az eltérő vonaldíszes fejlődésben és a földrajzi környezetben kereshetjük. 34