Vadas Ferenc (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 12. (Szekszárd, 1984)

Vadas Ferenc: Faddi dohány

mindezek ellenére a gazdák a maguk módján csinálják, nemcsak azért, mert a hagyományoshoz kevesebb vízre van szükség, hanem azért is, mert a megöntözött földbe könnyebb ültetni, mint a szárazba, az öntözetlenbe. Első alkalommal csak keveseknek sikerül a dohányföld egészét beültetni, a többség várja a melegágyban maradt palánták erősödését és a következő esőt, hogy a dohánynak szánt területet beültethessék. Kívánatos lenne, hogy a kiültetett palánták mind-mind meggyökerezzenek és nagyra nőjenek. Ez a kívánság azonban még a legnagyobb elővigyázatosság melletti és eső utáni ültetésnél sem valósul meg, az öntözőiteknél meg eleve nagyobb a pusztulási százalék, így nem marad más hátra, mint a kiszáradás következtében „megrongyolódott" földet/ó toz-ni: a tönkrement palánták helyére újakat ültetni. A pótlást az ültetés utáni hét végére hagyják. Június közepétől viszont már tovább nemfótoz-mk, nem is lenne értelme, hiszen a dohánytövek {bukrofy közben már annyira erősödtek, hogy a kicsinyke palántákat elnyomnák, azok már nem nőhetnének nagyra, picik és satnyák maradnának. Növényápolás A legfontosabb és legnehezebb növényápolási munka a kapálás, amihez az eredés után közvetlen hozzákezdenek egyrészt azért, hogy a terület el ne gazosodjon, a gyorsan növő gyomok el ne nyomják, tönkre ne tegyék a fejlődő palántákat, másrészt pedig azért, hogy a föld - amelyet ültetéskor megtapostak - fellazuljon. A fellazult, porhanyó föld a nedvességet is jobban tartja, mert a hajszálcsövességet megtöri, ezáltal a párolgást, a kiszáradást késlelteti. Kapálni annyiszor kell, ahányszor a talaj tömöttsége megkívánja és agyomosodás megköveteli. Minél tömöttebb a talaj, annál jobban gazosodik, ha gyakori az eső, többször kapálnak. Úgy tartják, hogy a morzsalékos főd a növény fejlődésére kedvezően hat; ha a fejlődés lassú, kapálással meg lehet gyorsítani. Évente kétszer, ha szükséges többször is kapálnak, először sekélyebben, később mélyebben. Az első alkalommal különösen ügyelnek arra, hogy a palánták meg ne sérüljenek, ezért töveik mellől kézzel szedik ki a gazokat, kézzel aprítják körülöttük a hantokat. Arról sem feledkeznek meg, hogy a tövek mellől elkerülő föld helyébe mindig tiszta, friss földet tegyenek. A dohányföld egészét kézzel aprítani fáradságos és hosszadalmas munka lenne. Nemcsak időben, de a munkában is segít a tóti, amellyel a sorok közeit lehet feltörni. A toli, másnéven kapálóeke speciális dohánytermelő eszköz, nagyobb, lóvontatású darabját a Dunántúlon lóekének, lókapának, porháló-nak hívják. Akad ugyan Faddon is példa, hogy a hosszában utalt dohányokat lóval kapálják (ekéz-ik), de mivel ez azzal a veszéllyel jár, hogy az eke a palántákat könnyen kivághatja, a ló is rájuk léphet, biztosabb a toli, ez a kisebb és könnyebb, emberi erővel, lökdöső mozdulatokkal tolható kapálóeke. Kerékpár-utánfutóként könnyen és gyorsan szállítható; miközben saját kerekén gurul, kapái az égnek merednek. A kapáláson kívül más növényápolási munka nem is lenne, ha nem kellene védekezni a kártevők ellen. Amíg a palántásokat inkább az állatok veszélyeztetik, addig kinn a szántóföldön egy növényi kártevő - népi nevén szárító - okoz bosszúságot azzal, hogy a gyökerekre telepszik, és elszívja a dohány elől a táplálékot. Ha elszaporodik, akkor szinte lehúzza, elszárítja a dohányt (innét a neve is: szárító). A szárítónak, ennek a veszélyes növényi kártevőnek a legjobb ellenszere a kapálás, 295