Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 10-11. (Szekszárd, 1982)
G. Vámos Mária: Néhány adalék a sárközi női viselet alakulásához
Alatta viseltek ugyan több - mindig sima - alsószoknyát, s ezeket is rokolyának hívták, csak miután ezeknek az aljára fodor került, lett a nevük csárdás póndó u . Terepmunkánk során ez utóbbi kifejezéssel nem találkoztunk. Érdekes viszont, hogy a pendely és a rokolya fogalma abban, hogy az utóbbi fél évszázadban alsóruhadarabként használták, megegyezik a köznapi szóhasználatban azonban gyakran keveredik. Egyértelmű viszont, hogy mind anyagát, mind formáját tekintve két rokolyaféleség volt használatos ruhatárukban: finom pamutvászonból is készült sima - ez a tulajdonképpeni pendely - és bodros sifonból is készült mindkettő. A pamutból készülteket sohasem keményítették, ezek kerültek az öltözködés során alulra, a sifonból készült fébodrú rokolyának, melyből többet is vettek a pamut félbodrú rokolya tetejére, a bodrát keményítették és vasalták, ezeknek az alját általában gyári csipke slingülés díszítette, legfelülre pedig sifonból készült sima rokolya került, szintén csipkével szegett. Ezt teljes hosszában keményítették és vasalták, és igenyös vasa 'tt rokolya volt a neve. Ez utóbbi viselésének egyszerű és praktikus oka volt: a felső szoknya szebben, törésvonal nélkül feküdt fel rá. Amikor a fiatalasszony férje házába költözött, kikészítötték, azaz kelengyét kapott. Ilyenkor a pamut pendelyek és rokolyák anyagát a rokonság, a lakodalomba meghívott családok között szétosztották, mindenki megvarrt egy-két darabot. Ha valahova esetleg nem vittek varrnivalót, az a család úgy megsértődött, hogy nem egyszer a lakodalomba sem ment el. A néprajzi kutatás számára a sárközi viselet egyik legérdekesebb, ma a csoport leginkább meghatározónak tartott ruhadarabja a szoknya. Az elmúlt évszázadok alatt jelentős és alapvető változások egész sorát élte át, míg ma ismert formájával, szín- és díszítmény-struktúrájával az ún. reprezentációs tárgyi világ egyik legkifejezőbb tagjává lépett elő. Sokáig adataink szerint elszórtan az első világháborúig is - a pendelyre felöltött fehér rokolya töltötte be a szoknya szerepét. Van hiteles okirati bizonyíték - írja Kovách Aladár -, hogy ünnepi viseletük a fehér, magukszőtte bodorvászon mellett a piros szoknya volt, melynek anyagát ugyancsak „régi okiratok" szerint - török kalmárok szállították számukra 12 . A piros szoknyát egyébként minden szerző megemlíti, akárcsak a zöld, barna és kék vászon, illetve posztószoknyát, melynek alját belülről tenyérnyi szélesen vörös posztóval beszegtek, és a kötény alatt a korcba tűzve oly módon viseltek, hogy a kötény látni engedte a szép fehér alsószoknyát 13 . Ugyancsak Kovách Aladár alapos tanulmányából tudjuk, hogy miután a feltűzött szoknyák divatja elmúlt, az egyszínű szoknyák alját kívülről szegték be piros, sötétzöld, stb. - minden esetben a szoknya alapszínétől elütő színű - kelmével 14 . Ennek a gyakorlatnak az emléke - természetesen némi változással - nagy utánjárással máig megfogható 15 . Gyapjúszoknyát még 1850 körül is viseltek a nők, mint az alábbi levéltári adat bizonyítja, „szőr szoknya" néven volt ekkor ismeretes: „Bálás Mihályné újra panaszolkodik, miképpen menyének Szüts Judithnak, fiával Bálás Istvánnali eggyütt lakása ideje alatt több rendű viselő ruhákat vásárlott; mellyeket mostanság, miután a nevezett nő férjétől külön él, 's azzal lakni többé nem is akar, vissza követelni igazságosnak látja. - . . . következő ruha darabokat számlált elöl: )\ Kovách Aladár, 1907. 79. nKovách Aladár, 1907. 79. (Bár ezeket nem idézi.) UKovách Aladár, 1907. 80. (Nem hivatkozik Ubaldusta); Fél Edit, 1950. 10. („írott" forrásokra hivatkozik); Katona Imre, Î962 29. (Ubaldusxa, illetve Csalog Józsefre hivatkozik); Csalog József, 1939. 40. (Cholnoky Imre alapján közli az eredeti latinszöveget); Andrásfalvy Bertalan, 1963. 6, 1956. 22. »Kovách Aladár, 1907. 80. 15 Egyik adatközlőm emlékezett arra, hogy régen a szoknyát úgy szegték vissza pirossal vagy kékkel, hogy a színén ez az anyag egy keskeny csíkban lássék. (Saját gyűjtés, 1978.). 315
