Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Szemle - Szilágyi Miklós: Múzeumaink tárgyi néprajzi publikációi 1974–1976-ban

Majdnem haszontalan tehát ennek az evidenciának a további részletezése, hiszen csak a „szakmai szereposztásról", a szükségszerű szakosodásról mondom el különvélemény emet. Ami egyrészt — ez jól ismert — nemcsak a néprajz, de (inéginlkább) a régészet belső szervezetének is fontos jellemzője, s így együtt a múzeumok tudományos funkciójának meghatározó lényege, tehát külön vizsgálatot kíván. Másrészt: a további részletezés könnyen „személyeskedésbe" torkollik, ezt pedig jobb elkerülni. A publikációk tematikai arányai mégis megérdemelnek néhány szót. Az érdeklődés — a „szakosodás" ellenére — megközelíthetően egyenletes. A legfontosabbnak minősíthető témakörökben (település, építkezés, állattartás, földművelés) alapvető tanulmányok készültek; a kisebb témákban (közlekedés-teherhordás, kereskedelem, halászat) azok „teljesítették" az évi egy-két dolgozatot, akiktől a szakmai közvélemény ezt elvárja; viszonylag kevés az olyan témakör (igaz, hogy ezek között fontosak is akadnak, pl. a táplálkozás), melynek jobb megismerését ne segítené néhány publikáció. Talán a kismesterségek, a tárgyalkotó népművészet és a népviselet érdemelne nagyobb kutatói figyelmet. A témánként egy-két specialista mindenképpen kevésnek tűnik. Ha azonban ezt említem, ismét a „szakmai szereposztás" problémájába ütközöm. Feltétlenül örvendetes a település és építkezés (kisebb részben a lakáskultúra) iránti fokozódó érdeklődés, hiszen a Szabadtéri Néprajzi Múzeummal kapcsolatos alapkutatások is legfőbb feladataink közé tartoznak. Igaz, hogy a most számbavehető tanulmányok java része (pl. Juhász Antal tanyavizsgálatai, Barth János település-néprajzi kismonográfia ja és egyéb cikkei, Bakó Ferenc hevesi—borsodi monografikus kutatásának résztanulmányokban megfogalmazott előzetes tanulságai, Nóvák László néhány település-néprajzi dolgozata, Zólyomi József építkezési témájú történeti-néprajzi forrásközlései, Knézy Judit építkezéssel, Laczkovics Emőke lakáskultúrával kapcsolatos egy-egy tanulmánya) csak közvetve, s nem közvetlenül kapcsolódnak ehhez a főfeladathoz. A feladat megfogalmazásának inspiráló hatását mégsem lehet tagadni (ha számontartjuk is a kollegák személyes vonzalmát ezekhez a témákhoz). Csakhogy: nem túlságosan egyirányú-e máris az e feladat orientálta érdeklődés? A még mindig nem a teljesség igényével felsorolt települési-építkezési publikációk vajon nem más — fontosnak ítélhető — munkákat hátráltattak? Lehetetlen válaszolni, mert úgy tűnik, hogy a témaválasztás egyéni jogát vitatom. Végül is lehetetlen egyértelműen megítélni, hogy a múzeumi kutatások jól szerveződtek-e bele a szakmai főfeladatokba. Amilyen mértékben „jól", a néprajz szervezeti felépítettségének pozitívuma, amilyen mértékben „rosszul", ugyanez az organizmus a tökéletlen. A feldolgozó módszerek korszerűsége A korszerűség természetesen viszonylagos. Ha a strukturalista, a szemiotikai (stb.) megközelítést tekintem korszerűnek, néhány kollega (elsősorban Gráfik Imre) ilyen irányba mutató módszertani kísérletének említése után majdnem egész szaktudományunk „korszerűtlennek" minősülne. Ha nem ezt — nemcsak ezt — ítélem korszerűnek, módszertanilag példamutató kutatói teljesítményeket említhetek. A példákat a teljesség igénye nélkül sorolva: — A Szolnok megyei Néprajzi Atlasznak nemcsak az előkészítése (a kartografikus módszer mikrovizsgálata történt adaptálása), de a feldolgozás módja is fontos módszertani újdonságokkal szolgált. Legfőbb erénye módszertani értékű: a bevezető tanulmányokkal és a kommentárokkal következetesen ráirányítja a figyelmet az interpretált anyag történeti tanulságaira. Érvényesíti tehát azt a módszertani követelményt, hogy a jelenségeknek nemcsak a térbeliségét, de a „történeti idő" jelentette dimenzióban elfoglalt helyét is le kell tudnunk olvasni a térképlapokról. — A leíró néprajzi vizsgálatokat szinte már lebecsüli-lekezeli szaktudományunk. Ennek következménye többek között az amatőr gyűjtők dolgozatait közlő múzeumi füzetek szaporodása, ami önmagában dicséretes ugyan, de (bevalljuk vagy nem valljuk be) jól kifejezi, hogy szaktudományunk „rangon alulinak" tekinti a leíró anyagközlést. Most Nagy Gyula — a maga egyéniségére méretezett „megszállottsággal" — sokat tudott csökkenteni a lebecsülés mértékén. Nem is elsősorban a paraszti munka technológiai részleteinek aprólékos megörökítése a legfőbb módszertani újdonság — ez korábbi 274