Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Horváth Terézia: Népi ékszerek

Horváth Terézia NÉPI ÉKSZEREK Korábbi közfelfogás szerint a magyar paraszt nem különösebben ékszerkedvelő és a fém ékszereket sem kedveli. A Néprajzi Múzeum Textilgyűjteményében őrzött és a falvakban is sok helyen fellelhető — bár már divatból kiment — ékszerek viszont azt mutatják, hogy az ország több vidékén szinte a közelmúltig viselt a magyar parasztság hagyományos és tájilag is jellegzetes ékszereket, ruhadíszeket. Az ékszer szorosabb értelemben véve olyan dísztárgy, amelyet az ember testén visel és amely többnyire kis méretű, de anyaga és megmunkálása folytán értékes vagy legalábbis tetszetős. Tágabb értelemben a díszes, többnyire fémből készült, ötvösművű öltözetkiegészítőket is az ékszer fogalmába szokták sorolni. Az ékszer anyagának ragyogásával, csengésével, színével, megformálásának művészi hatásával kiemeli valamelyik testrészt, felhívja rá a figyelmet. Általában ünnepélyesebbé teszi viselője megjelenését, jelzi vagyoni helyzetét, társadalmi rangját és gyakran amulett szerepe van vagy gyógyító hatást is tulajdonítanak neki. Mindezekkel a funkciókkal többnyire a ruházat is rendelkezik, de az ékszerek esetében sokkal hangsúlyosabbak a felsorolt funkciók. Az ékszer kezdetlegesebb fajtáit máig önellátó szinten természetes ásványi, növényi és állati anyagokból állítják elő a természeti népek, valamint Európa elmaradottabb mezőgazdasági népessége és különösen a gyermekek. Gyakran előfordul, hogy készen vett gyári termékből, pl. gyöngyszemekből házilag állítanak össze ékszerféleségeket. Falusi specialisták és a hivatásos iparosok is többnyire fémből készítenek ékszert. A fém ékszer készülhet sárgarézből, bronzból, ezüstből, aranyból. Az arany ékszer főleg az ókorban volt általános. A parasztság körében az ezüst a legelterjedtebb a hagyományos viseletben. Díszítésül gyöngyökkel, ékkövekkel egészítik ki a fém ékszereket. A klasszikus értelemben vett ékszert ötvös kisiparosok készítik, nemesfémből: aranyból vagy ezüstből. Az ötvösség a középkorban még olyan iparművészeti ágat jelentett, amely ötvözött nemesfémekből önt és formál tárgyakat. Az eredeti értelemben vett ötvös egy személyben végzi a fémek feldolgozásának minden munkafolyamatát, továbbá zománcokat és köveket is elhelyez termékein. Alkalmazott eljárásai a következők: lemezek öntése, préselése, domborítása, forrasztása, továbbá vésése; valamint dróthúzás, filigránmunka és kőfoglalások. Az ötvöskészítmények jelentősebb, művészileg értékesebb és ismertebb csoportját a különféle használati- és díszedények képezték, de a fém ékszereket és öltözet-kiegészítőket is javarészt az ötvösök állították elő. A magyar művészi ötvösipar a 14—17. században virágzott. A középkor végétől kezdve lassanként munkamegosztás következett be a fémfeldolgozás 219