Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Andrásfalvy Bertalan: A Dél-Dunántúl népviseleteinek néhány kérdése

Annál is inkább vetem fel ezt, mert tudomásunk van arról, hogy az egyes népcsoportoknak megvan a maguk szépségideálja, ezt meg is tudják fogalmazni, még akkor is, ha — paradox módon — szépségideáljuk nem egyezik meg a saját magukról alkotott képpel. Ez az utóbbi eset nyilván egy népcsoport más téren is megnyilatkozó önbecsülés-hiányával, kisebbségi érzetével függ össze. A moldvai csángók szemében a nagy, erős, szőke német asszonyok voltak a szépek, míg magukat kicsi, csúnya, fekete népnek tartották — erről is Fél Edit tudósított egy alkalommal. Nem ismeretlen ez a városi közkultúrában sem, talán a hajfestékforgalom adhatna erre világos feleletet. Vannak viszont adataink a fej formálására is: Becefán pólyával úgy szorították be a csecsemő fejét, hogy az megnyúljon. A fejkötők területén sajátos típust jelent a feketén fehérrel hímzett főkötő. Két fő típust ismerünk a Dél-Dunántúlon. A Sárközit (Sárköz, Szeremle, Érsekcsanád, Mohács, Zengővárkony, Váralja, Pécsvárad, egykori Hidas és Nádasd) és a drávaszögit (a Drávaszög magyar falvai: Kapacs, Karancs, Lasko, valamint a Siklós környéki magyarság). A két főkötő motívumai is rokonságra utalnak, bár mindkettő sajátos, össze nem téveszthető a másikkal. A drávaszögi főkötő motívumai inkább a régebbi szabott sárközi fokotokhoz hasonlítanak, kevésbé a későbbi, sűrűn hímzett parittya-fokotokhoz; de az alapvető különbség a viselés, a felhelyezés módjában van. A drávaszögi hátranyúló kontyra kerül, a sárközi pedig a homlok fölé. A fekete-fehér hímzéses főkötőknek párhuzamáról a kisalföldi magyarság köréből Fél Edittől hallottam, különben egyelőre elég egyedül áll. Formailag nem kapcsolható ide pl. a bogyiszlói, mely ugyan fekete, de általában színesen hímzett és szintén hátranyúló kontyra kerül. Sokkal nagyobb rokonságát találjuk a sárközi tulkos pártának, melyet már a múlt század 70—80-as éveiben kezdett kiszorítani a bársony és tornyos bársony, művirágos párta. Hasonló öt, illetve hét tülökkel, kidudorodással díszített pártát viseltek a lányok egykor az alföldi mezővárosokban és Kalotaszegen is. A tekerődző bíbor, a fejet borító és nyakra tekert fátyol, mely hazánkban közismerten a régi (tehát 1870 előtti) sárközi és valamivel tovább a kalotaszegi viseletben is fennmaradt, úgy látszik déli (balkáni) és keleti kapcsolatokra utal, de valamikor talán a magyarságnál általános is volt, finomabb és durvább anyagú változatokban. A moldvai csángók hasonlóan finoman, fátyolszerűen szőtt és fejre terített kendője is ide tartozik. Szigetszerű fennmaradása ez egy középkori viseletnek, vagy pedig egy középkori úri viseletnek, csak néhány helyen való leszűrődéséről van szó? — még eldöntetlen. Magam részéről a párta esetében inkább az utóbbit tartom valószínűnek. Természetesen e ruhadarabok egy-egy műveltségbe kerülve önálló formai változásokon is keresztül mehettek. Ugyanezeket a kérdéseket veti fel a mellévarrott ujjú ing, mely nem valószínű, hogy valaha a parasztság általános viseletét jelentette volna. Meglepően együtt fordul elő a bíborviselettel, a pártával és hímzett f őkötővel ; bár ez elhamarkodott ítélet is lehet. A bikla, e finomszövésű pendely elterjedése, tudjuk, messze túlterjed az Ormánság határán, mint azt korábban írták. Általánosan az a felfogás, hogy a drávamenti horvátok is biklában járnak és így nevezték a pendely ükét a szigetvidéki magyarok is. Nehezen lesz már eldönthető az, hogy csak névátvitelről vagy valóban valami formai egyezésről is van szó. 215