Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanácskozás a népviseletről - Andrásfalvy Bertalan: A Dél-Dunántúl népviseleteinek néhány kérdése

és Váralja németsége járhatott élen. Ügy tűnik, hogy az ebbéli különbségek éppen az első világháború előtti időben lehettek a legélesebbek. Maga a világháború szinte mindenütt kötelező félgyásza, majd azt követően bizonyos alapanyagok beszerzési nehézsége, de mindenekelőtt a hagyományos paraszti műveltség gyorsuló felbomlása enyhített ezen a feszültségen. A megkülönböztető paraszti — helyi szóhasználattal „bő viselet" — elhagyása nagymértékben csökkentette a viseletre fordított összegeket, de ezen túl megfigyelhető egy másik tendencia is: több, eddig az időig igen puritánnak nevezhető német népcsoportnál (a németeknél a népcsoport többnyire egyetlen faluval esett egybe) megszínesedik, meggazdagodik a viselet, mint Sióagárdon is. (Pl. : a pécsváradi németeknél, Várongon, Nádasdon, Zomba környékén.) Tanulságos lenne e változást műveltségük egyéb megnyilvánulásainak változásával, értékrendjük átrendeződésével összevetni. Anélkül, hogy erre vizsgálatokat végeztem volna, feltételezem, hogy az említett községekben élő németek ekkor mást is átvettek a magyar értékrendből: a születéskorlátozást, az ünnepi étkek sorát stb. Bármilyen átalakulásról is van szó, az egész bizonyosan legjobban a viselet területén lesz lemérhető, megfogalmazható (pl. bogyiszlói sárközi viselet!). Az értékrendben elfoglalt hely tisztázásának csak egyik szempontja a pénzbeli értékkifejezés, arányítás. Sokkal fontosabb, a vizsgált népcsoport megismerését jobban szolgálja, ha azt keressük, hogy a viselet mennyi más tartalmat is kíván kifejezni, hordozni. Jel és jelentésről van itt szó! A népviselet-kutatás legnehezebb része nyilvánvalóan az, amikor egy-egy sajátos viselet darabjainak eredetét, történeti útját kíséreljük meg felvázolni. A Dél-Dunántúlon ilyen vizsgálatra érdemes viseletdarab mindenekelőtt a nőknél a hajviselet, a párta, a főkötő, a bíbor, vagyis fátyol-viselet, a mellévarrott ujjú ing, a bikla, a posztó, vagy gyári szövésű felsőszoknya megjelenése, különösen az elöl nyitott és feltűzött szoknya, a harisnya, illetve kapca és a papucs. A hajviseletnél a haj elválasztásánál és ágbafonásánál találunk lényeges különbségeket, de talán a legfontosabb a konty készítésének eltérő módja. A sárköziek és zengőalji magyar reformátusság két oldalkontya széles fej formát hangsúlyoz, míg a Kapós mente magasra rakott csúcsos kontya a mezőkövesdi fejformát idézi. A körvonalakra leegyszerűsített szépségideál irányára annakidején Fél Edit hívta fel a figyelmet. Sajnos, ezeket a fontos és kutatást irányító gondolatokat alig hasznosította a viseletkutatás, elsősorban azért nem, mert viseletkutatással alig foglalkozik valaki. Ezzel kapcsolatban még az is nyitva álló kérdés, hogy mennyiben függ össze ez a haj- és fejformálás a tájilag szépnek tartott arc körvonalával, típusával, alakkal. Talán nem túlzás és megalapozatlan az a vélemény, hogy a sárköziek szemében a kerek arc, kerek fej, kerek szem, száj, tömzsi, vastag megjelenés, vastag láb volt a szép. Ezeket a formákat hangsúlyozta a fejviselet, főkötő, a kendőkötés, a szoknya és ing-blúz viselet és a bütykös harisnya. Anélkül, hogy antropológiai mérésekre támaszkodhatnám, azt hiszem nem állok egyedül avval, hogy a sárközi arctípus számomra ilyen jellegűnek tűnik. Ezzel szemben a Kapós mentén több a keskenyebb, hosszúkás arc, s mintha ezt hangsúlyozná tovább a hosszú, hátra felnyúló konty is. Nem is akarom kétségbe vonni azt, hogy e haj-, főkötő- és kendőviselet végső soron az európai műveltség bizonyos korszakaira vezethetők vissza, történeti képződmények, de helyenként változó fennmaradásuknak lehetnek talán ilyen gyökerei. Bizonyos esztétikai affinitás élteti tovább helyenként egy-egy kornak általánosabb divatját, illetőleg egy-egy kor sajátos értékrendjét helyileg tovább őrző népcsoportoknál. 214