Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Sz. Bányai Irén: Az I. világháború szóbeli emlékanyagának értékelési lehetőségei

E források felhasználásával vázolta fel a történetírás — a két világháború közötti, feltűnően aktív, helyenként csak a hősi emlékeket idéző, tehát lényegét tekintve hamis történetírás is, s az újabb, marxista szemléletű történetírás is — az I. világháború harci eseményeit, és a hadseregek, hadosztályok szerepét ezekben a harci eseményekben. A felsorolt források közül csak az emlékirat — és a java szépirodalom — alkalmas arra, hogy az egyes ember szerepét, szerepének értékelését segítse. Az emlékiratokat azonban rendszerint olyan személyek írták (tisztek, főtisztek, hadvezérek), akik objektíve is szerepet játszottak a harci cselekmények irányításában, legalábbis az átlagosnál nagyobb áttekintéssel rendelkeztek „hadművészeti", „haditechnikai" kérdésekben. Az I. világháborúban azonban az ún. „kisemberek" százezrei, milliói vettek részt. A hadtörténeti munkák róluk embertömegként, parancsok végrehajtóiként, hadmozdulatok gépies teljesítőiként, lövészárkok töltelékanyagaként emlékeznek meg. Pedig" ezek az emberek, külön-külön mindannyian, teljes emberként, emberi egyéniségként mentek a háborúba. Véleményük volt az eseményekről, s mert szükségszerűen, az életbenmaradás érdekében, közösséget kellett alkotniok, egyéni véleményük már-már kollektív vélemény. Az események olyan kísérő jelensége tehát, melyet az I. világháború értékelésekor mindenképpen célszerű figyelembe venni. Ha a háború eseményeit nemcsak hadművészeti, haditechnikai szempontok szerint akarjuk értékelni, s nem elégszünk meg az okok, okozatok összefüggő felsorolásával, hanem az emberi vonatkozásokat is meg akarjuk ismerni, mindenképpen figyelemre kell méltatnunk a kisemberek véleményét, szubjektív történelemértékelését. Egy ilyen vizsgálatnak a forrásanyaga nagyon is kézenfekvő. Meg kell hallgatnunk azokat az idős embereket, akik részt vettek az I. világháborúban, és életük legnagyobb élményeként őrzik, spontán beszélgető alkalmakkor is újra és újra elmesélik életük nagy „sztoriját". Ez a forráscsoport részben kiegészíti az írásos forrásokat, a levéltári anyagot, árnyaltabbá teszi a következtetéseket, részben olyan következtetésekre ad lehetőséget, amilyenekre egyetlen más forrás sem. Megmutatja a háború hatását az egyénre, az egyes ember viszonyát a történelmi eseményhez. Az egyes emberek tapasztalatainak általánosítása nemcsak szubjektívvá teszi a „tárgyiasított történelmet", hanem egyúttal emberibbé, a mai ember számára emberi tanulságokat adóvá is válnak az események. így válik alkalmassá a történjem az érzelmi hatás felkeltésére is.

4 Balázs Béla az emlékirathoz hasonlította, azok forrásértékéhez mérte a visszaemlékezéseket, és hangsúlyozta: „az élményszerűség, az átélt események forró, életteljes levegője csapja meg a kutatót, amikor hallgatja az élő források elbeszéléseit".

5 Az emlékiratokat természetesen nem azok az egyszerű katonák írták, akiknek emlékezéseit hallgatjuk. Ezért történeti felhasználhatóságuk is különböző. Az emlékirat történeti értékét nem vitatja a történettudomány, de a rendkívül erős forráskritika alkalmazását hangsúlyozza. Annál bizonytalanabb viszont a helye, megítélése a háborúról szóló személyes visszaemlékezéseknek. * Környei Attila ezt a gondolatot így fogalmazta meg : „ ... tapasztalatunk szerint a történelmi ismeretterjesztésben, elsősorban az ifjúság körében, a szubjektívvá, emberközpontúvá alakított szemléltetésnek nagy bizonyító, legújabb-kori, politikai jellegű témák esetében egyenesen mozgósító ereje van." (Környei Attila: Zsitvay Lajos frontnaplója. Arrabona, 18. (Győr, 1976.) 263—299. (— az idézet: 263). 5 Balázs Béla : A személyes visszaemlékezések felhasználása népi demokráciánk történetének feldolgozásában. Századok, 89 (1953) 895. 180