Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Tanulmányok - Solymos Ede: A tolna halászcéh
Hangtalan csodálkozással álltam a yart felett... Lábam alatt egy német hajó úszott a barbárok földje felé s több kivájt fatörzsben, melyek itt lélekvesztőnek (Seelentraenker) neveznek, vakmerő legények libegtek a víz tükrén, a derült égbolt alatt. Át kellett kelnünk a vízen. Egy tágas ladik állt 'készen a házigazda és vendégei számára, egy másik a zenét és a konyhát szállította át. Több mint 3/4 óráig hajókáztunk a túlsó partra... A folyó nyugodtan hömpölygött, a leszálló est ünnepien csendes volt... Megérkezésünk az egész embercsapatot mozgásba hozta, a halászok rendbeszedték szerszámaikat, a szakács felállította tűzhelyét... A halászok egy nagy dereglyébe segítettek bennünket, melyen a hatalmas háló volt elhelyezve. Több száz öl hosszú ez a háló, közepén kb. 25 öl széles s egy dorong mellett olykép volt a hajón összehajtogatva, hogy egyetlen halász könnyen kiszórhatta; anyaga erős kendercérna és mindkét szélén golyók függtek rajta; azon a szélén, mely a fenékre volt szállandó, ólomgolyók, a felsőn pedig fagolyók, azért, hogy a háló kellőkép kifeszülhessen és hogy a hajósok az úszófákat kikerülhessék. Hét halász szállt velünk hajóra, hat közülük evezett, egy pedig a hálót szórta el, mely a keleti parton meg volt erősítve. A halászok mind széles jókedvükben voltak, mert észrevettek már egy vizát a közelben. Csendre intettek bennünket és egyenes irányban a nyugati part felé eveztek. Alig értünk a Duna szélességének kétharmadára, a halászok oly erővel kezdtek evezni ár ellenében (!), hogy a heves lökések már-már félelmet keltettek bennem. Ily módon egy hosszú ellipszis alakjában a folyamnak nagy vízterületét kerítették be és 3/4 órás munka után ugyan arra a helyre tértek vissza. A dereglye megállt a parton, a most kiszórt hálót mindegyre összébb húzták és a legközelebbi fogásra megint szépen rendben a hajóra halmozták. így lassan-lassan szűkült a víztér és a bekerített vizának a sekély part felé kellett húzódnia, hol már vágyva várták. Egy halász a nyakig érő vízbe ugrott, hogy a viza közeledtét lessé; végre reá is bukkant és egy ujjongó, harsogó „mégvan" (így a német szövegben) kiáltással valamennyiünket izgalomba hozott. Hat másik halász is kijött a kunyhókból, ledobálták ruháikat és egy vastag kötéllel a vízbe ugrottak. A háló már 12 öl híjján össze volt hajtva, a hely már oly szűk volt, hogy a halat a sekély vízben könnyen elérhették. A viza nyugodtan tűrte sorsát, sőt a halászok vakargatasa majdnem merevvé tette: 22 ezzel lehetőség nyílt számukra a halat áthurkolva hátára fordítani és így lelkendező kiáltások közt a homokpartra vonszolni. Itt már hatalmasokat csapdosott, míg végre víz hiányában erejét vesztette. Megcsodáltuk ezt a szörnyű nagy állatot, mely az ő nagy ereje mellett olyan buta volt, hogy megfogatta magát. A halászok becslése szerint legalább 250 fontot nyomott. A homokon a kötelet az alsó állkapcsán átvonták, hurokra szedték és a vizát így újra a vízbe hurcolták, ahol addig élve kellett maradnia, míg a vásárt a halkereskedővel meg nem ejtették, mivel a gróf a halászatot ezeknek a halászoknak adta volt bérbe. A szerencsés fogás, az ég csillagos tisztasága, a muzsika varázsa és a konyhatűz bűvös fénye mindnyájunkat örömre hangolt, mely minden arcon elevenen tükröződött és az ínycsiklandozó lakomát vidor jókedvvel fűszerezte. Az első fogás pontyból készült, melyet borsos lében főztek: az itt élők „Halász!y"-nek nevezik ezt s a halrészek (hibásan: belső részek) fűszerezéséhez a török borsot (paprikát) használják. A halszeletek kitűnően ízlettek nekem, de ilyen égető paprikalevesnez az én ínyemnek nem volt kellő fogékonysága..." Ez a közlés két szempontból is figyelemre méltó. Az egyik, hogy a német nyelvű leírásban a tolnai német halászok két ízben is magyar szót használnak: „mégvan", „Halászly". 1800-ban a mesterek között mindössze két magyar nevűt találunk, Budai Istvánt és Horváth Pétert. A másik fontos adat maga a „halászly". Ez ugyanis — ismereteink szerint — a halászlének mint ételnek és mint elnevezésnek első említése. Egy németajkú halászcéh tagjaitól, német szövegben, magyarul Î 23 31 A viza bőrébe apró férgek telepszenek, s a vakargatás ezért esik jól a vizának. (Vö.: Halászat, 1940. p 23.) 23 Sólymos Ede: A halászlé. Élet és Tudomány, 1970. 2. sz. pp 75.. 158
