Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Solymos Ede: A tolna halászcéh

Amellett, hogy környéküket ellátták hallal, — s az eladásban a halásznék is kivették részüket — a nagyobb mennyiségű vagy jobb minőségű halat elsősorban kereskedőknek adták át. Ezek vagy megjelentek a megadott helyen és időben, vagy várták, hogy a halászok szállítsák hozzájuk. A hűvösebb idő beálltával a tolnaiak is bárkával szállították a pesti halkereskedőknek a halat. Egyegy bárkába 25—30 mázsa hal is elfért. Hajdan lovakkal vontatták, később gőzhajók után kötötték. Hogy a bárkák jobban merüljenek, szokták ölfával is leterhelni. A társak rendszeres időnként elszámolást tartottak. A mindenkori bevétel egyharmadát félretették a bérletre, másik harmadot a szerszámra, a harmadik harmadot osztották fel egymást közt. Ha valaki akadályoztatva volt a munkavégzésben, maga helyett mást állított, egyébként nem részesült az osztalékból. Kivétel volt a főbérlő, aki a különböző üzleti ügyeket is végezte, tárgyalt a kereskedőkkel, hatóságokkal, s ezt a halászattal egyenértékű munkának tartották, s az így felmerült kiadásait is megtérítették. A 18. század második, 19. század első feléből több győri, komáromi, pesti, kalocsai és bajai halászmester pecsétlenyomatát ismerjük. Ezeken többnyire halábrázolás vagy Szent Péter látható.

20 A tolnai halászoktól ilyennel még nem találkoztunk, talán ha korai szerződések, levelek előkerülnek, azokon lesz. A céh pecsétjéről csak egy rossz lenyomatot ismerünk, ezen kivehető a halasbárkán álló Szent Péter, egyik kezében pásztorbot, másikban hal, s két oldalt az 1781-es évszám látható. A lenyomaton a felirat nehezen olvasható: „SIGIL DER EHRSAM FISCHER..." Mint a közölt mester jegyzékből is kitűnik, a mesterek többsége haláláig, egész idős koráig a céh tagja maradt, ők nyilván nem vettek részt már a megerőltető halászmunkában, inkább — ha tehették — pénzzel vagy szerszámokkal szálltak be az üzletbe. Minden halásznak egyik célja az volt, hogy öregségére egy kis szőlőt vásárolhasson, ami — ha a halászatból már nem lenne jövedelme — megélhetését biztosítsa. A ház- és földingatlan egyébként is biztosíték volt a bérleti szerződéseknél éppúgy, mint a későbbi bankkölcsönöknél. Míg e céhes életet csak a visszaemlékezések alapján igyekeztünk rekonstruálni, a vizahalászatról egy szemtanú számolt be. Lukács Károly közléséből idézzük az alábbi részleteket :

21 „Előkelő és nagyműveltségű vendéget várt a paksi gyorskocsi-állomáson Festetics János gróf tolnai földesúr hintója és fáklyás szolgája az 1800. év egyik októberi délutánján. Este kilenckor érkezett meg a vendég a tolnai kastélyba... — írja az eleven útilevél névtelen szerzője, Bredetzky Sámuel Bécsben megjelent német nyelvű, de magyar tárgyú topográfiai tanulmánysorozatában. Másnapi időtöltésül a gróf úgy intézkedett, hogy valamennyien megszemléljünk egy dunai vizahalászatot, a ligetben ebédeljünk és a holdvilágos este térjünk haza. Tolna mezőváros a nyugati, 20 öl magas partja mellett fekszik az itteni hatalmas szélességű Dunának, Európa minden folyója királyának. A folyam közepén egy sor malom áll horgonyon. A túlsó part jegenyékkel, nyárfákkal, tölgyekkel és mindenféle cserjékkel van benőve, köztük itt-ott halászkunyhók szerénykednek... so Sólymos—Solymosné : A kalocsai érseki uradalom ... (i. m.) 2i L. K. : Vizahalászat Tolnán 1800-ban. Halászat, 1940, pp 23. — Megemlítendő, hogy ugyancsak Lukács Károly publikálta Bél Mátyás leírását egy Dunaföldvárnál, 1702-ben megfigyelt vizahalászatról. (Lukács Károly: Bél Mátyás: Tractatus ismertetése. M. Biológiai Kut. Int. Munkái, XIII. Tihany. 1941. 119—120.) A két leírás minden lényeges pontban megegyezik. 157