Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Solymos Ede: A tolna halászcéh

Hasonló ügylettel eddig nem találkoztunk. Mit jelenthetett ez a gyakorlatban? Csak arra gondolhatunk, hogy a céh — mint ahogy szokás volt — korlátozta a mesterek számát, s az eladók tulajdonképpen helyet biztosítottak a vásárlóknak. Romanus Wust az alapítók idősebb generációjához tartozhatott, hisz az 1782-es névjegyzékben első helyen szerepel, igaz viszont, hogy 1785-ben a 18-ik, 1793-ban a 13-ik. Bár a halászatról örökre lemondott, 1798-ban még mindig fizeti félévenként a szokásos 18 krajcárt. Jacob Lóridon nevével először az 1781-es legénynévsorban találkozunk, 1793-ban e vásárlás révén lett mester. 1816-ban meghalt, de özvegye még 10 évig élt, 1826-ig szerepel a névsorokban. Johann Biltheber ugyancsak az elsők közt lépett a céhbe, de 1791-től már nem fizette a kántorpénzt, s neve előtt t van. E fizetési jegyzékek a névsorral kezdődnek, s a könyv másik oldalára is átterjedően 2—3 évnyi feljegyzésre vannak rubrikák, évente két fizetési nap szerint, jún. 29. és dec. 26. Indokolt volt kijelentenie, hogy fiainak semmi igényük nem lehet, mert 1783—1787 között öt fiát szegődtette és szabadította (Josef, Melchor, Casper, Balzer, Georg), és még egy inast tartott 1791—1794 között. Érdekes az is, hogy míg fiait a szegődés napján szabadítja is, az idegen inast nem. Antony Bildtheber, az utód, ugyancsak szerepe? az 1781-es legények között, így Loridonnal együtt ő is legalább 12 évig volt legény, de a mestersorsnak csak 9 évig örülhetett, mert 1802-ben meghalt. Ez a két adat viszont arra utalhat, hogy a kezdeti években szintén nehéz volt a mesterek sorába bejutni. A névsorokat átnézve rögtön feltűnik, hogy bizonyos nevek gyakran fordulnak elő. Ezek a nagy halászdinasztiák, akik a céh gerincét képezték, s nyilván az üzleti életben is ők vitték a vezető szerepet, ahogy ez már századunkban is megfigyelhető volt az Isgum családnál.

15 22 olyan családnevet találtunk, melyet legalább négy mester viselt. Az alábbi táblázatban gyakoriság sorrendjében soroljuk fel a neveket, azt követi az időhatárt jelző két évszám, majd a létszám, Vm jelzi, hogy közülük hány volt vidéki mester. Az özv. azt jelenti, hogy a jelzett számon kívül hány özvegy vitte tovább a mesterséget. Végül a család által foglalkoztatott inasok összléttszáma. Név fő Vm özv. inas ADAM 1782—1882 15 3 32 ISCHGUM 1782—1882 15 2 — 28 SCHALLER 1782—1882 14 3 2 17 WITZ 1782—1882 12 1 5 21 BILDTHEBER 1782—1882 12 1 2 13 EHMAN 1782—1882 11 3 — 9 MERTZ 1782—1882 10 1 2 14 JILLING 1782—1882 9 — 3 22 RAISCH 1782—1882 9 1 1 18 SCHMIDT 1782—1882 9 — 1 7 PRIEGL 1782—1878 8 — 2 17 15 Az 1920-as évektől kezdve a tolnai „Isgum Testvérek" az alsó dunai halászat bérlői, fokozatosan kiszorítva a bérletből minden „idegent", elsősorban a bajaiakat. Ugyanakkor a paksi Isgum Ferenc, aki az 1900-as évek elején megvásárolt egy Duna-szakaszt, mint jogtulajdonos, belépett a Dunaföldvár-bátai halászati társulatba, majd a saját vizén a dunapataji bérlő feleshalásza lett. (Saját gyűjtés). 152