Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)

Tanulmányok - Rosner Gyula: Avar kerámiaközpont Szekszárd környékén

A szén szabaddá tétele és az edények falába való beépítése nagy mesterségbeli tudást is feltételez. A szén kiválására az optimális hőmérséklet az 5—700 C°,

10 melyre a már általunk leírt kemencék rendkívül alkalmasak voltak. Az edények falába való szénbeépítés módszerei is a népi kerámia készítésének technológiájában kereshetők. „A nyílt lángú fazekaskemencében a szén kiválásához szükséges redukáló atmoszférát úgy érik el, hogy az égetés utolsó fázisában nagy mennyiségű éghető, szilárd anyagot visznek a kemence tűzterébe, de annak elégetéséhez levegőt nem biztosítanak. Mint ismeretes, ha szilárd tüzelőanyagot zárt térben felhevítünk, a hő hatására elbomlik, száraz desztilláció következik be".

11 Vagyis, ha az égetés utolsó fázisában a tűztérben nagy mennyiségű éghető anyagot halmozunk fel és a levegőt biztosító nyílásokat elzárjuk (lesározzuk), akkor a feltételeket biztosítottuk. A szén kiválása, illetve lecsapódása a szénmonoxidból, megszabja a kerámia színét. Minél tovább tartják fenn a már vázolt állapotokat a kemencékben, annál sötétebb elszíneződés tapasztalható az edényeken.

12 Az edények vizsgálatánál feltűnt, hogy a felületen, több helyen „fényezés" látszik. E kérdés megoldásánál ismét a népi fazekasok messze-múltba vezető tudásához kellett folyamodnunk. A még forró, tehát a kemencéből éppen kiszedett edényeket faggyúval átkenték, s ettől az eljárástól tartós fényt kaptak: a kitágult pórusok a faggyút magukba szívták. A kihűlés után ez a fény nem távolítható el, csupán hosszas hasznáfattal, vagy durva kémiai beavatkozással. Erősen valószínűsíthető, hogy az általunk vizsgált kerámia esetében is ezzel az eljárással számolhatunk.

13 Használat és időrend kérdése A szürkére égetett kerámiát egységes anyagként kezeli a kutatás, és az időrend meghatározásában korhatározónak fogadja el. D. Bialeková kimondja, hogy a „temetők korai fázisára" jellemzők, és a közép avar anyaggal sem jelentkeznek, tehát a VII. század közepén eltűnik ez a kerámia.

14 Bóna István, a dunaújvárosi avar falu anyagát közölve e megállapítást „meggyőzőnek és véglegesnek" fogadja el.

15 Ezen összegzés ellenére úgy tűnik, erősen leegyszerűsítettük ennek az összetett kérdésnek a megoldását. A finoman iszapolt, kréta tapintású edények esetében meg kell állapítanunk, hogy kizárólag tárolásra voltak alkalmasak. Főzni ezekben az edényekben nem lehetett, hiszen az erős tűz hatására „megfolytak" volna, folyadék forralására alkalmatlanok. A Szekszárd—Bogyiszlói úti avar falu házaiból előkerült kerámiatöredékek, de különösen a tűzhelyeken, vagy azok közvetlen környékén talált edények azonban óvatosságra intenek. Ügy tűnik, hogy az egységesnek felfogott anyag nem egységes, hanem két alapvető típusra bontható, mely talán még időrendet is takar. Az egyik a már leírt galambszürke, egészen finoman iszapolt és korongolt, a másik kissé érdesebb tapintású, finom homokkal soványított alapanyagú, szintén korongolt és valamivel sötétebb szürkére égetett edények köre. A két típus között sem formai, sem égetés-technikai különbség nem mutatkozik. Az alapanyag előkészítésében találjuk meg a különbség okát. i» Duma Gy. : i. m. 465. » Duma Gy.: i. m. 468. « Duma Gy. : i. m. 468. a Steig István szíves szóbeli közlését ezúton köszönöm. 14 D. Bialeková : i. m. 205. 15 Bóna I.: i. m. 74. 103