Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9. (Szekszárd, 1979)
Tanulmányok - Rosner Gyula: Avar kerámiaközpont Szekszárd környékén
tő mesterek által hozott forma és technika. Az újabb kutatások ismeretében azonban némi módosítás kívánkozik az eddig elfogadottnak mondott megállapításokban. Az előzőekben leírtakkal kapcsolatos ellenvetések egyik pillére az volt, hogy nem ismertük azokat a kemencéket, melyekben égették a kerámiát. Ez a mesterség letelepedett életmódot kívánt és kíván ma is meg a mesterektől. Lényeges szükségszerűség az is, hogy csak ott telepedhet meg fazekas mester, ahol az alapanyag adott. Mindezek ismeretében vizsgáljuk meg, hogy Szekszárd környéke biztosíthatta-e ezeket a feltételeket? A válasz egyértelműen csak igen lehet, ismerve a Szekszárd-csatári téglagyár agyaglelőhelyének agyagösszetételét. A ma élő és dolgozó fazekasok egybehangzó véleménye szerint az ott bányászható „kékagyag" minősége kiváló és edények készítéséhez különösen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkezik. 5 Avar edényégető kemencék Már 1968-ban, a jelzett agyag lelőhelyétől légvonalban alig 5 km távolságban edényégető kemencék kerültek elő Decs— Eté pusztán, csatorna ásása közben. Az ott talált nagymennyiségű cseréptöredék kapcsán felvetődött annak lehetősége, hogy VI— VII. századi anyagra bukkantunk. 6 1974—75-ben Szekszárd—Bogyiszlói úton egy 800 sírós avar temetőt tártunk fel, és 1975-ben a temetőhöz tartozó telep hitelesítő ásatását is megkezdtük. 1976 nyarán az avar házak és egyéb objektumok között három, azonos szerkezetű kerámia-égető kemencét bontottunk ki, s ez eldöntötte a korábbi vitát. A kemencék kétharmadrészben a járószint alatt voltak. Az építés menetének rekonstruálását egy félig kész kemence maradványai segítették. Az avarkori járószint alá kb. 170—200 cm mélységben egy lefelé szélesedő, ívelt aljazattál kialakított gödröt ástak a készítők úgy, hogy a tüzelőnyílással szemben, attól 25 cm-re a gödör hátsó faláig nyúló vaskos gerincet hagytak bent az eredeti földből (I. tábla 1.). A gerincre rásározva egy több rétegű kb. 10—15 cm vastag rostélyt ültettek. A rostély és a gerinc boltívet alkotott. A sárból tapasztott boltív beszakadását a rostélyba beépített, függőleges 6—8 cm vastagságú farudak akadályozták meg. Az egész tüzelőtér kialakítását a felületek teljes sározásával fejezték be. E tűztér űrmértéke mintegy 1,2 m 3 volt. A rostély felett egy 1,5 m 3 hasznos teret alakítottak ki az edények számára. Az égetőtér kétharmad része is még a járószint alatt volt és az edények berakását, illetve kivételét a kemence csúcsánál újból és újból kibontott nyíláson keresztül bonyolították le (I. tábla 2). A tűz táplálását a tüzelőnyíláson keresztül végezték, melynek hozzáférhetőségét nagyméretű és mély gödörrel oldották meg. Ogy tűnik, hogy a fazekasmester — aki itt dolgozott — folyamatos termelésre rendezkedett be, mert egyetlen igen nagyméretű gödör-rendszerhez tartozott mindhárom kemence (II. tábla). Ezzel a kemencetípussal az edényégetéshez szükséges 600—800 C° hőmérsékletet biztosítani lehetett. Az égetéshez szükséges oxigén mennyiséget („huzatot") a kemence két része között úgy biztosították, hogy az első kiégetéskor a 8 Steig István és ifj. Fusz Lajos fazekas népművészek egybehangzó véleménye. 6 A Béri Balogh Ádám Megyei Múzeum gyűjteményében. Hitelesítő ásatásra nem nyílott lehetőség a jelzett területen. 7* 99