Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Gaál Attila: Tolna vármegye múzeumának megalakulása és közművelődési tevékenysége a század első évtizedeiben

Az Urániával, mint láttuk, már elég korán megszakadt a kapcsolat, s az előadásokat — a szemléltető eszközöket is ide értve — az előadók maguk készítették. Valószínű, hogy a magas kölcsönzési díjon túl szerepet játszott ebben az előadásoknak — a szerző által említett — alacsony színvonala is. A munkásgimnáziumokról elmondottakat azonban igen egyoldalúnak tartom, s túlzottnak azt a véleményt, mely szerint e tanfolyamok „az ún. nemzeti műveltség jelszavával az osztályellentéteket szerették volna elhomályosítani a munkások előtt, a tanítással osztályöntudatukat akarták gyengíteni".

66 Nem célom bírálgatni e

gy olyan alapos és sok tényanyagot felsoroló munkát, melynek hibái és túlzásai megjelenésének időpontjából egyenesen következnek. Az azonban kétségtelen tény, hogy a munkásgimnáziumokról tett fenti megállapításokat a Tolna megyei adatok csak kevés ponton támasztják alá. (Természetesen adódhat ez utóbbinak az országostól eltérő vonásaiból is.) Különbség mutatkozik már a szervezés terén is. Nem találtam példát arra, hogy a munkásgimnázium a Múzeumegyesület kezdeményezésére egy már működő szabadoktatási rendszerből alakult volna ki, csak miután már életképességét bizonyította, alakult át Közművelődési Egyesületté. Az idézett munkában jelzett mintegy 50 százalékos lemorzsolódás sem tapasztalható a szekszárdi munkásgimnázium egyik évfolyamánál sem. Ha az oktatott tárgyak megoszlását vizsgáljuk, az is megállapítható, hogy a természettudományos tárgyak — ugyancsak kifogásolt — alacsony számát sem tapasztaljuk. Végül igen pozitívan értékelhető, hogy biztosította a művelődés lehetőségét a megyeszékhely egyetlen baloldali munkásszervezete — a szekszárdi Nyomdász Szakegylet — tagjai számára, s annak támogatását is mindvégig bírta. Helytelen lenne természetesen ha mindebből — ugyancsak az egyoldalúság hibájába esve — egy valamiféle idealizált kép kialakítására törekednénk. A felolvasások, előadássorozatok előadói — orvosok, tanárok, múzeumi szakemberek — elsősorban tisztviselők, állami alkalmazottak. Nem voltak és nem is lehettek így mentesek a hivatalos kultúrpolitika hibáitól. Nem róhatjuk meg őket azonban azért, mert a szabadoktatási irányzatok közül nem a leghaladóbbakhoz, hanem a hivataloshoz, a kormány által anyagilag és erkölcsileg is támogatotthoz csatlakoztak. Ez — úgy vélem — természetes, főként ha figyelembe vesszük, hogy az otthont adó intézmény, a múzeum is az imént említett hivatalos kultúrpolitika vérkeringésébe tartozott, léte és működése annak támogatásától függött. Az azonban, hogy ez a tevékenység mennyiben emelkedett az átlagos fölé, hogy munkájuk hogyan értékelhető a megye művelődéstörténetének egészét tekintve, nem összegezhető e dolgozat keretén belül. Tisztázása további kutatás feladatát jelentheti. 66 U. o. 350. 27