Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Gémes Balázs: A juhászok ládái és a juhászcéh kérdése Mezőföldön a XVIII–XIX. században

fiskális tehát meglehetősen tájékozott a saját és a szomszéd Fejér megye juhászatával kapcsolatban. Pontosan leírja a Szent Mihály napi összejövetelt, s mégsem tud a juhászcéhről. — Nem tud a juhászcéh létezésérői Nagy Márton sem, aki elsőként publikálta a juhászok összejövetelét, holott — mint soraiból kiderül — „magoktól, némely birkás legényektől" közvetlenül szerezte információit. — Végül megemlítem, hogy a mosoni céhprivilégium átvételét eleve lehetetlenné tette annak záradéka, mely kizárja — a Királyi Kancellária részére tartva fenn a jogot — annak lehetőségét, hogy az artikulusokat átadva a mosoni juhászcéh filiákat hozzon létre.

74 Székesfehérváron feltehetően ugyanolyan próbálkozásról lehet szó, mint amilyenről Szabó Kálmán beszámol a kecskeméti „Juhász céh"-et illetően. A XVIII. századtól kezdve a különböző törvényhatóságoknak, sőt országos szerveknek állandó problémát jelent a pásztor nép — a jobbágyparasztnál kötetlenebb, nehezebben ellenőrizhető, s épp ezért állandóan lopással, orgazdasággal gyanúsított — életmódja. A közbiztonság megszilárdítására irányuló erőfeszítések — ebből a szemléletből logikusan következtetve — szükségszerűen magukban foglalták a pásztorok megregulázására irányuló törekvéseket. Ennek a tendenciának egy mozzanata Fejér megyének az a törekvése, hogy ezeket a lakozásokat megszüntesse, s valószínűleg ezzel függ össze a mosoni juhászcéh-privilégium lemásolása is. A szigorú belső fegyelmű céh garanciát jelentett volna a megyének, hogy maguk a juhászok vetnek gátat az annyira kárhoztatott lakozásoknak. A céh-alapítás alighanem éppen a hatóságok és a megye nyílt ellentétei miatt nem jött létre. Ha viszont nem működött Székesfehérváron juhászcéh, akkor csak azzal magyarázhatjuk a szóbanforgó ládák létét, hogy a korábban német területen kialakult céhes szokások rendkívül szívósan tovább éltek,

75 s tehetetlenségi erejüknél fogva a Magyarországra való áttelepülés után is hosszú időn keresztül intenzíven hatottak a német eredetű juhászcsaládokban, akik itt — házassági kapcsolatokon keresztül is — szinte napjainkig szoros kapcsolatot tartottak egymással. 75 „Utolszor. Hamarságal Kőrűlvaló Vármegyékben, és Mosonyi Társasságon Kívül való Városokon, és Falukon A mi Magyar Országunkban hogy ha annyira Számossak volnának ezen Juhász Mesterek, hogy Magoknak Privilégiumot Kiváltani Kivánnának; Kiknek engedtetik az Mi Udvari Császári és Királyi Cancellariánkban ezekért Instálnyi mindenkor, ezen fő Céh Ládának pedigh nem kűlömben Másoknak is tellyeséggel tiltatik ebbül, vagy másbul mas Mestereknek fértál Ládát ne adgyanak." (Vö. Temesváry Ferenc, 1958. 9—11.) 75 Sok példát hozhatnánk fel arra a recens anyagból; ui. nagyon sok esetben megfigyelhető, hogy a céhek 1872-ben történt eltörlése után a céhes élet számos megnyilvánulása tovább él ipartestületi keretek között. ,, . . . a veszprémi csutorások és tobakok ipartestülete még 1882-ben is új táblát készített magának, sőt a debreceni timár mestereknél még 1938-ban is élő szokás volt a táblajáratás" (Nagybákay Péter, 1964. 342.) — Ugyanez tapasztalható a halászcéhek esetében pl. Tolnán és Ráckevén egészen 1945-ig. (Sólymos Ede, 1965. 37.) 191