Szilágyi Miklós (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 6-7. (Szekszárd, 1977)

Gémes Balázs: A juhászok ládái és a juhászcéh kérdése Mezőföldön a XVIII–XIX. században

A megye június 20-i közgyűlésén tűzte napirendre az ügy ismételt tárgyalálását, s azt állapítja meg, hogy a szomszéd megyéktől nem kap kellő támogatást, felemlegetvén, hogy a legutóbbi lakozást a szomszéd megyék a maguk területén megengedték. Végül azt határozzák, hogy „mivel a' fentebbi tiltó végzésnek a' szomszéd Megyék egyet nem értésénél fogva a' Megye elegendő sikert nem szerezhet, annyival is inkább, minthogy a' történhető rendetlenségek és kitsapongások meggátlására a Nemes Város megajánlja hogy minden módokat elkövet —r úgy vélné a kiküldöttség hogy ezen kérdésben ne gátoltatna",

72 s erről a Helytartó Tanácsot, a szomszéd vármegyéket és Székesfehérvárt értesíteni kell. / A megye tehát belátta saját tehetetlenségét, s azt, hogy jobb ha a város által megajánlott ellenőrzést gyakorolják a juhászok fölött, minthogy teljesen kicsússzanak az ellenőrzés alól. összegezve az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy az adatközlőink szavaival egybehangzóan a juhászok Szent Mihály napi összejövetelének évszázados hagyományai vannak: az 1820-as években is úgy tudják, hogy „ember emlékezetét föllül múló idő óta" szokás volt. A részletesen idézett vita egyetlen dokumentuma sem tesz említést viszont a székesfehérvári juhászcéhről! Ez a céh tehát a valóságban nem létezett. Állításunk igazolására egy egész sor közvetett bizonyítékkal rendelkezünk : — Mint az előbbiekben már jeleztük, a céh artikulusokat — feltehetően a megyei szervek — lemásoltatták, de azt soha hivatalos záradékkal el nem látták. — A juhászok nem hivatkoznak kérvényükben a céhre, a céh artikulusokra, amikor a Szent Mihály napi összejövetel engedélyezését kérik, holott a lemásolt céh artikulusokban egyértelműen, büntetés terhe alatt szerepel az összegyülekezés kötelessége; a misén és a procession való részvétel, tehát a céhprivilégium vallási életre utaló artikulusát feltétlen idézték volna. — A városi tanács előtt megjelenő céhmesterek és a „Privilégiait kereskedő társaság Elölülője" sem hivatkozik a juhászcéhre. Nehezen elképzelhető, hogy ugyanabban a városban lévő céhek mesterei nem tudnak egymásról, s főleg akkor nem jut az eszükbe, amikor kéréseik alátámasztására ez döntő érvként jöhetne számításba. — A városi tanács a nádorhoz és a Helytartó Tanácshoz írt folyamodványában még csak nem is utal a céhre, holott nekik „hivatalból" tudniok kellene róla. Ilyen esetben, amikor a magisztrátus minden érvet felsorakoztat a maga igazának alátámasztására, elképzelhetetlen, hogy elsősorban a juhászcéhvei, a legdöntőbb érvvel ne hozakodna elő. A céh, mint testület, ugyanis a legfőbb garancia arra — ez az artikulusokból egyértelműen következik —, hogy az összejöveteleken nem lehetnek rendzavarások, „dorbézolások", „korhelkedések". — Amikor Kecskeméten felvetődött a juhászcéh megalakításának ötlete, és levelet írtak Pest és Tolna megyének, „hogy tudnának e valami juhász privilégiumról" — mindkét helyről negatív választ kaptak. Tanulságos viszont az utóbbi helyről befutó válasz: „Megyénkben ugyan a juhászoknak semmiféle céhek nincsenek, mindazonáltal azon szokás vagyon nálok, hogy esztendőnként Szent Mihály napkor valamennyi Juhászok légyen az számadó, vagy Bujtár rész szerént Simontornyán, rész szerént pedig Fehérváron öszve sereglenek, ottan nagymisét tartattnak, egyébb eránt mintegy három napokig mulatnak, korhelkednek, táncolnak, sőt gyakran halálosan verekednek, mely miatt a vármegye már ezen összejövetelt annyira amennyire tilalmazza is".

73 A Tolna megyei fő72 U. O. 73 Szabó Kálmán, 1942. 60. 190