Mészáros Gyula (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 2-3. (Szekszárd, 1971-1972)

Kiss Ákos: Mattioni Eszter művészete

tikus értékeinél fogva régtől ismert, reális témákat stilizált vonásokkal összegezett. A hímeskő művészetének rendjében természetes hajlékonyan, mégis az öröklétre szántan nyüzsögnek ritmikus, színes pompájukban a mediterráneum vizeinek élőlényei. A kristályosan csillanó, pompás műveket szép vegetáció egészíti ki. A színes mozgalmasságú, artisztikus témákból több is készült; a külföld tán legkorábban ezeket az alkotásait fedezte fel és méltatta. Svájc, Franciaország, Svédország, az USA. korán lettek megrendelői. 1947-ből való a Stühmer-faliképet követő nagy műve, a győri székesegyház Apor síremléke. A nagy lélegzetű, végtelen nyugalmat árasztó mű teljesen a hűvös színek tónusaiban tartott. Jegecesen fénylenek elő a nemes kőzetek; a fehér és alig színes ruházatú alakok bensőséges kapcsolatban állnak vagy lebegnek. A szimbolikus nőalakok, a Jó Pásztor, az angyal, a késő ókor jól ismert alakjai; a monumentális művészetek két évezredének öröklött kultúrája jelenik meg itt az 1940-es évek jelenében, formanyelvén. Az ünnepélyes, komoly-szép arctípusok Mattioni Eszter művészetében kiérlelődve, mintha ennek a sikernek ünnepére készültek volna. Az antik dionysikus körből az ókeresztyén szimbólumkultúrába átvett, majd a quattrocentoban újra pogánnyá vált szimbolikus alakok, drapériák, testtartások újból felelevenedtek. A biztos rajz, a szerkesztés az adott térben lebegő alakot is valószerű helyzetűvé; formálta. A növényi stilizáció itt is mutatja, minő nagyszerű lehetőségeket tartogat még a hímeskő. Üde, friss anyagszerűséggel valósítja meg a nemes kőzetpiktúra a virág, a növény lényegét, ideáját. Mattioni Eszter művészetének komoly sikere a győri székesegyház faliképe. Az ünnepien csillogó aragonit, márványanyag azt az emelkedett derengést idézi fel, amit az üveganyagú falmozaik inkább rakásmódjainak alig érzékelhető, finom egyenetlenségeivel, jegeces csillanásaival és nem utolsó sorban az aranyalappal ért el. Az 1950-es évek építkezésein jónéhány műve talált helyére. A budapesti Bocskay úti lakóházak (4—6. sz.) építőmunkát ábrázolnak. A realizmus akkori útjai keresésének szándékait látjuk közülük jónéhányon, de a síkszerűség, a falak stílusainak jegyei ezeken is mindig fellelhetők, így az árnyékoltság-mentességek, a mélységábrázolások elkerülései. Még a győri falikép stilizált alakjaival tart kapcsolatot egy szép kompozíciója, a Hárfázó nőalak. Jó értelemben vett elegáns kaligráfiája a győri falikép és kisebb képek idealizált nőalak-szimbólumaira emlékeztet. Ezeket a műveket lendületes vonal játék, szép vonásaik elsődlegessége művészetének abba az emelkedett szférájába sorolja, amely mindenekelőtt gyönyörködtetni kíván, a hétköznapi fölé emelkedő szintre juttat. 1955-ben a művész csupán hímesköveiből állított ki az Ernst Múzeumban.

20 A korábbi színes i'olklórtémák helyett most a dolgozó nép ábrázolására jutott a súly; a két témakört a kalocsai varrólányokat ábrázoló kőkép (az Apáczai Csere János u. egyik épülete előcsarnokában) egyesíti. Ezen a díszes népviselet a munkástémákkal egyesülve, a vonalrendszerek ismétlődő ritmusai, nagyvonalú zártsága mellett a négy alak egymás mögött elhelyezkedő szerkezetet, mélységet éreztet. A hímeskő stílusa itt 344