Mészáros Gyula (szerk.): A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 1. (Szekszárd, 1970)

Török László: XI. századi palmettás faragványaink és a szekszárdi vállkó

V. A SZEKSZÁRDI VÁLLKŐ SZIMBOLIKÁJA. A KÖZÉPKOR JELKÉPI ÁBRÁZOLÁSAIRÓL ÁLTALÁBAN A bevezetésben már érintettem, hogy a szekszárdi vállkő stíluskritikai fejtegetések mellett kivételes alkalmat szolgáltat szimbolikái vizsgálatra is. A ráfaragott jelképes ábrázolások ritka széleskörű betekintést engednek a XI. századi művészet alkotójának és „közönségének" gondolatvilágába. Művészettörténeti irodalmunkban szokatlan s méltatlanul, korszerűtlen módon elhanyagolt szempont a szimbolikái. Anélkül pedig, hogy a romanika műalkotásának gondolati tartalmát részletekbe menően feltérképeznők, ismereteink, következésképpen szintéziseink is hiányosak maradnak. Az itt következő, részletesebb igényű jelképi vizsgálathoz elöljáróban szükséges áttekintenünk, hogy a szimbólumok milyen fajtáival, formáival kell számolnunk a XI. századi európai művészetben. Eredetük szerint a középkor jelképes ábrázolásait két alapvető csoportra oszthatjuk: kereszténység előtti, tehát különböző pogány vallási rendszerekből átvett; és közvetlenül keresztény eredetűekre. Az első csoport magvát az emberiség legősibb szimbólumai képezik. Ezek legfontosabb jellemzője, hogy zömükben lényegi jelentésváltozás nélkül öröklődtek az őskorról a keresztény középkorra. Formájukat és tartalmukat illetően az ember és természet viszonyának legegyszerűbb fogalmait a legegyszerűbben rögzítik — ilyenek a napdiszkosz, csillag- és holdábrázolás, égtáj (szélirány-, kiterjedés-) ábrázolások ; férfi- és női princípiumok jelei (fallikus és nyílás-jelek), föld, víz, fa-ábrázolások (hegy, hullámvonal, cik-cakk, meander). Majd egy fejlődési fokkal tovább az előbbi jelképek mögötti jelenségek mozgásban és összefüggésben való ábrázolása: triskelés, tetraskelés, (gammadion, swastika, sauwastika), vagy a jobb- és baloldali elrendezés (férfi-női, Nap-Hold, élet-halál rendje), fent és lent; — égi és földi természet viszonya — állatküzdelmek. Ide tartoznak az apotropaionok — lényegében minden megfelelően hatalmasnak vélt szimbólum lehet apotropé — ; az évszak-ábrázolások, mint a változás : növekvés, fogyás, keletkezés és megsemmisülés képletei. Az őskor s az ókor vallásaiban ezek — és számtalan egyéb, fel nem sorolt alapszimbólum — csak annyiban változnak, hogy összefüggések láncolataiba kerülnek, egyes istenekhez kapcsolódnak. Jelentős részük így ér el a kereszténység idejéhez, amikor, úgy tűnik, az első évszázadok puritanizmusa után, óriási kivirágzást élnek meg. Részint önkéntelenül, részint tudatosan veszi használatba az ősi jeleket a népvándorláskor fiatal kereszténysége. Ez történik a növényi és állati jelképekkel, s a mértani jellegűekkel is, valamint a szövésre-fonásra utalóakkal is. A mértaniak eredetileg főként kozmikus jelentésűek: kör — földkerekség, pentagramm, hexagramm — föld, csillagok, Nap stb. A fonatok, szövedékek varázsjelek, a szimbólumok „munkaeszköz-szerepe" ezeken mérhető legjobban. A csomók, hurkok, fonatok kivétel nélkül átmennek a kereszténységbe.

53 A másik főcsoport a keresztény középkorban megalkotott szimbólumoké. Méreteiben ez a csoport a nagyobb, jelentékenyebb, tartalmában a fejlettebb és bonyolultabb. Ha az előző csoport jelzője az „alapvető, ősi", úgy ezé a teológiai tartalomban gazdag, filozofikus lehetne. Alapjául a Szentírás értelmezése szolgált — mint ahogyan Sauer alapvető szimbolikái művében

54 Durandusról, a jelentős középkori 130