Istvánovits Eszter: A Rétköz honfoglalás és Árpád- kori emlékanyaga / Régészeti gyűjtemények Nyíregyházán 2. (Nyíregyháza, 2003)

A Rétköz

A fenti tényezők meghatározták az itt élők életmódját. A földmüvelés előtérbe kerülésének nem is annyira a talaj minősége jelentette az akadályát, hanem sokkal inkább az árvizek, s azok relatíve lassú visszavonulása a Rétközben (RÉFI OSZKÓ 1986. 236.). A néprajzi adatok alapján a halászattal, csíkászattal és más lápi foglalkozásokkal jól megfért az állattartás. Kiss Lajos írja (Kiss 1961. 136.): „Említésre méltó a jószágtartás is. A kaszáló meghaladta az ezer holdat, a legelő is megközelítette ezt a nagyságú területet... Ehhez kell még számítani a lápokat is, melyek területét ugyan nem ismeijük, de mindebből látható, hogy jószágtartásra kellő nagy és alkalmas területeik voltak..." Mivel a honfoglalás- és kora Árpád-kori lakosság esetében a kutatás elsősorban ezzel az „ágazattal" számol leginkább, lényegesnek vélem a kérdés kissé részletesebb vizsgálatát. 97-99 m tszf.-i magassági zóna az ártér legértékesebb haszonvételének, az állattartásnak a színtere.... Mivel... nem tudtak mindenhol és mindenkor jószágaik számára elegendő takarmányt biztosítani, ezért Rétköz-szerte a téli-nyári legelőváltás gyakorlatát élték." (RÉFI OSZKÓ 1986. 230-231.) Az állatokkal vándorolva alkalmazkodtak a folyó vízjárásához: árvizekkor, tavasszal és ősszel az ártér magasabb részére hajtottak. Különösen nagy áradásokkor a Hegyaljára vagy a Hegyközbe vonultak (FRISNYÁK 1982. 68.). Az állattenyésztés sikeressége - nagy mértékű extenzivitása miatt - még a XVIII. században is erősen időjárásfüggő volt. A bőséges és ínséges esztendők váltakozását a takarmány mennyisége szabta meg. 1794/95 telén és tavaszán pl. 3050 állat (szarvasmarha, ló, juh, sertés) elhullásáról tudósítanak (RÉFI OSZKÓ 1986. 235-236.). Ehhez hasonló esetek nyilvánvalóan előfordultak a honfoglalás korban is. Kérdés, hogy a történeti és néprajzi adatok mennyire hasznosíthatók a régészeti leletek interpretációjában. Tagadhatatlan, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a vízrajzi, talajtani és növényföldrajzi mikrórégiós adottságokat, amelyek meghatározták egy-egy ott élő népcsoport létfenntartásának korlátait. E tekintetben érdemes itt áttekintenünk egy Réfi Oszkó M. által közölt adatsort, mely az állandó vízjárta területek megoszlását mutatja. Az összeállítás 1816-ból származik (RÉFI OSZKÓ 1986. 240.): „1. Az állandóan vízzel borított terület a határ több mint 40%-át foglalja el. Ide tartozott Beszterec, Gégény, Ibrány, Rétközberencs, Tiszarád, Kék és Kékese. Ezeken az - Ibrány kivételével - kis határú településeken hosszú távon a lakosság megélhetésének fő forrása a mocsarak, lápok hasznosítása, a gyűjtögetés, a halászat, csíkászat. 2. A második csoportba sorolhatók azokat a települések, ahol az állandó vízborítás 20-40% között volt, de az időszakos elöntés a határnak további 30-50%-át veszélyeztette. Ilyen település: Dombrád, Komoró, Paszab, Tiszakanyár, Tiszabercel és Döge. Az időnkénti elöntés a szárazföldi termelés biztonságát veszélyeztette, ezért a lakosság az extenzív állattartásra rendezkedett be. 3. A harmadik csoportot a „legszárazabb" községek alkotják. Ezekben az ármentes terület aránya minden esetben meghaladta a 70%-ot: Vencsellőn 94,4, Nyírbogdányban 91,3, Bujon 76,8, Kemecsén 76,1, Gáván 73,0%." Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Rétköz vizes-mocsaras területe a néprajzi analógiák alapján elsősorban az állattenyésztésnek kedvezett. Ennek azonban semmi esetre sem nomád formájával kell számolnunk.

6 Az Árpád-kori telepek állatcsont anyagában Északkelet-Magyarországon a szarvasmarha foglalja el az első helyet, a második helyen a sertés áll (VÖRÖS 2000. 75-76., 1. táblázat).

7 Ez az arány jól egybecseng a néprajzi megfigyelésekkel, amelyek szerint az ártéri állattartás két legfontosabb állata a szarvasmarha és a sertés (RÉFI OSZKÓ 1986. 232.). Hogy nem a juhesontok dominálnak, azt megérthetjük Bél Mátyás véleményéből: a Juhoknak ez a mocsaras és dögvészes táj nem kedvez, azért csak ott tartják, ahol a talaj szárazabb" (BÉL-SCHEMBERGER 1979. 15.). 6 Erre vonatkozó véleményemet ld. ISTVÁNOVITS 2002. Ugyanitt kísérletet tettem a Rétköz „eltartóképességének" meghatározására is, vagyis annak megbecsülésére, hogy egy adott időszakban, elsősorban (szilaj) állattartó életmódot feltételezve a terület maximálisan hány fő megélhetését tette lehetővé. 7 Meg kell jegyeznem azonban, hogy ez a vizsgálat mindössze 7 lelőhelyre korlátozódik, s közöttük rétközi nem fordul elő. Tekintetbe véve a Rétköz sajátos földrajzi adottságait, nem zárható ki, hogy ehhez képest az ottani állatállomány összetétele esetleg más volt. Adatok híján azonban a kérdésben állást foglalni nem lehet. Összehasonlításul a Rétközből csupán a kisvárdai korai szláv telep állatcsontjairól beszélhetek itt. A mindössze 94 db csont többsége szarvasmarha maradványa (78 db), második helyen ugyancsak a sertés áll (12 db). E mellett előfordult egy mezei nyúl, egy róka és két vadmadár maradvány. (ISTVÁNOVITS 2001. 178.) 247