Bene János (szerk.): A szabolcsi honvédek Aranykönyve 1848-1849 - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 69. (Nyíregyháza, 2013)
Kedves Gyula: A szabadságharc hadseregének szabolcsi katonái
Kedves Gyula: A szabadságharc hadseregének szabolcsi katonái Ahogyan az 1848-as magyar polgári forradalom kivívta a kortársak csodálatát, ügy az ebből kibontakozó szabadságharc is elérte ugyanezt, különösen a forradalommal szimpatizáló külföldi közvélemény körében okozva ámulatot. Előzőnél előkészítettsége, átgondoltsága és eredményei, utóbbinál szervezettsége, bátor kezdeményezőkészsége az önfeláldozása eredményezte ezt. Igen, Mátyás király „világverőnek" hirdetett, valóban korszerű hadserege óta most először állt a független magyar kormányzat rendelkezésére nemcsak lelkes, viszonylag magas létszámú, de a korszak kívánalmainak megfelelni képes, modern elvek alapján szervezett haderő. Ezt azonban nem készen kapta a jogaiért fegyvert ragadni is kész nemzet, megszervezéséhez hallatlan erőfeszítés és igazi összefogás szükségeltetett, s ez a hadsereg egészen a szabadságharc leveréséig folyamatosan szerveződött, alakult. Nem állja meg azonban a helyét az a sokszor ismételgetett, s történelmi közvélekedésünkben makacsul élő toposz, hogy ezt a honvédseregnek nevezett haderőt a semmiből hozták létre, ahogyan Kossuth hívó szavára tízezrével sorakoztak a zászlók alá. Valójában a Magyarország polgári átalakítására vállalkozó Batthyány-kormánynak jól átgondolt hadügyi politikája volt, amely hatékonyan reagált a kihívásokra. Alapját az ország katonaságának az első független felelős magyar kormány alá rendelése képezte, ez azonban csak igen nehezen ment, és felemásra sikeredett. Különös fontosságúvá tette ezt az a tény, hogy az udvari köröknek a legfájóbb problémáját 1848 tavaszán az önálló magyar hadügy jelentette, ezért minden eszközzel igyekezett csorbítani a kormány erre vonatkozó jogkörét és akadályozni az ebben a kérdésben rendkívül céltudatos Batthyány Lajos miniszterelnök törekvéseit. A Rákóczi-szabadságharc leverése óta ugyan nem volt önálló magyar haderő, de igenis létezett magyar katonaság, amely az egységes irányítás alatt álló császári-királyi hadseregen belül (némileg szerkezetében is, de annál inkább egyenruhájában) határozottan megkülönböztethető volt. Ezt a magyar katonaságot kívánta hatáskörébe vonni a magyar kormány, amely elvileg tekintélyes erőt, legalább 80.000 főnyi jól felfegyverzett, kiképzett katonát jelentett. Tulajdonképpen ide számított a döntő részben nemzetiségekből álló határőrség is 45 ezer főnyi azonnal hadra fogható létszámával (s az ezt meghaladó kiképzett tartalék állományával), ennek a lojalitására azonban nemigen lehetett számítani. A horvát és szerb határőrök a Délvidéken kezdettől, a román határőrök pedig Erdélyben 1848 őszétől az ellenforradalom szolgálatába sodródott nemzetiségi felkelések fegyveres bázisát jelentették. A reguláris sorkatonaság körében is „magyar katonaság" elnevezésük ellenére - nagyjából tükrözve a Magyar Királyság nemzetiségi összetételét - igen jelentős volt a nemzetiségiek aránya. Itt azonban csak a szerb és horvát legénységű ezredek fordultak szembe a magyar kormánnyal. Az országba került vegyes nemzetiségű alakulatoknál már nem merült fel ilyen probléma; a korabeli hungarus tudat és a forradalom kínálta társadalmi változások együttes hatására esküt tettek az áprilisi alkotmány védelmére, ami a szabadságharc hadseregébe vezette őket. Ennek a katonaelemnek a szolgálatba állítása meghatározó jelentőségűnek bizonyult, s a szabadságharc megvívásában ez jelentette a katonai szakértelmet. Mintegy 30 ezer profi katona került így a honvédseregbe, ami ugyan a létszámot tekintve még az ötödét sem érte el a kiformálódó reguláris haderőnek, de pótolhatatlan szerepük volt a kiképzésben és a harcászati vezetésben egyaránt, illetve a téli hadjárat derekáig voltaképpen ezeknek a soralakulatoknak a harctéri helytállása biztosította a magyar ellenállás megszilárdulását, a szabadságharc tovább folytatását. Ebből a katonaelemből került ki a honvédsereg szinte teljes felső vezetése és parancsnoki karának is a nagyobbik része. Szabolcsra vetítve ez az arány az alábbi. A császári-királyi hadsereg aktív tisztje volt mindkét megyebeli tábornok, s korábban úgy szolgált mindkét ezredes. Az öt alacsonyabb rendfokozatú törzstisztből kettő aktív tiszt, egy kiszolgált altiszt volt. A 34 századosi fokozatú honvédtisztből 22 szerzett tiszti vagy altiszti gyakorlatot ott. Ez az arány azért figyelemre méltó, mert azt tükrözi, hogy a szabolcsi származású profi katonák az országos átlag felett csatlakoztak a szabadságharchoz. Különösen így volt ez a legénység esetében. A vármegye a 39. (Don Miguel)
