Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)
Néprajz - CSERVENYÁK LÁSZLÓ: Népi anekdoták Szatmárból
NÉPI ANEKDOTÁK SZATMÁRBÓL 503 Mikor kijöttek a rendelőből, unokaöccse kissé megfedte az öreget a bőkezűségért, ugyanis ez abban az időben volt, amikor még a műtétért illett annyi pénzt adni. Gyula bácsi azonban kedves mosollyal így magyarázta a gáláns jutalmat: - Nézzed csak fiam! Ez az ember tízezer forintért benyúlt a fenekembe, én az övébe százezerért nem nyúlnék bele! Tegyél le, fiam! Abban az időben, amikor még több generáció élt együtt egy házban néhány négyzetméteren, erősebb volt a szeretet köteléke, de a gyűlölet tövise is ejtett sebeket. A generációs különbségek napról-napra éleződtek. Az öreg nap mint nap talált hibát a fiatal házasok életében, mindent rosszallóan megjegyzett, s ennek időről időre hangot is adott. Tűrték a fiatalok, mi egyebet tehettek, de egy napon elszakadt a türelem fonala. Az öreg osztotta az ukázt az ágyból, de a fia nem bírta tovább. Felkapta az öreget az ágyból, s elindult vele ki a házból, hogy az udvar hátsó sarkában megrázza egy kicsit. Amint a pitvarba értek, az öreg elhaló hangon, de határozottan így szólt fiához: - Tegyél le, fiam! Én is eddig hoztam az apámat. A kéményseprő Faluhelyen a bölcs tanácsok közt rangos helyet foglalt el az az intelem, miszerint: Egyenruhás emberben soha ne bízz! Szóval fináncban, csendőrben, katonában, no meg a kéményseprőben. Kéményseprőben? - hangzik a kérdés. Bizony, mikor a padlásra megy kotorni a kéményt, a gerendára vagy a füstölőbe akasztott kolbászból letör egy darabot. Ez a bizalmatlanság adja az apropóját a következő anekdotának. Egy Szamos-menti kis faluban kotorni ment a kotró a padlásra a ház végében lévő padlásfeljárón. A gazdasszony az előbb említett bizalmatlanságtól fűtve a létra aljára ült, nehogy a kéményseprő megdézsmálja a füstölt árut. Igen ám, de a kéményseprő, miközben ment végig a gyenge födémmel megáldott padláson, egyszerre csak nagy ropogás közepette a kamrában találta magát. Leszakadt alatta a padlás. Ebből a gazdasszony mit sem tudott, mert kint őrizte a létrát. Szerencsétlen ember kikászálódva kormos arccal kiment a házból ismét a létrához, hogy a padláson maradt szerszámait lehozza. Ám a gazdasszony résen volt, s nem ismerve fel a kormos képűt, így állta útját: - Hova mászik már maga is? Egy már fent van! Föl, fölTörtént az egykori Szatmárban, de a későbbi Beregben, abban a faluban, melynek lakói híres talpasok voltak és Esze Tamás seregébe álltak. A szocializmus nem kímélte a hűséges kuruc tarpaiakat sem. A tanácsülés rendszeres volt náluk is, és ezen bizony zárásként elénekelték az lnternacionálét is. Történt azonban egyszer, hogy a tanácselnök szokásos módon felszólította a tanácstagokat: - Elvtársak, énekeljük el a... a... a... - de itt elakadt. Elfelejtette a szép magyar szót, hogy Internacionálé. De helyén volt az esze (na nem Esze Tamás), így mindjárt beintonálta, hogy énekeljük el a „Föl-föl"-t! A tanácstagok ezek után rá is zendítettek a „Föl-föl vitézek, a csatára" kezdetű 48-as nótára. Hogy mi lett „Föl-föl, ti rabjai"-val? Következő alkalommal azt is elénekelték - de ki emlékszik arra?
