Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)
Németh Péter köszöntése - BÁCSKÁI ISTVÁN: Kincs a lápban
KINCS A LÁPBAN 27 megtört, mintha csak állat járt volna arra. Ez a jel csak neki szolgál, idegen nem értheti. Még egy utolsó pillantás... ha ő sem lát feltűnőt, akkor más sem fog észrevenni semmit, remélte. Visszamenet az útra, számolta a lépéseit, hogy visszataláljon. Egyébként is reggel a napkelte után már jön is érte és indul tovább Budának, nyugtatta magát. Addig legfeljebb a lápi lidércek háborgathatják az ő kincsét... ettől kicsit megrémült és vetett néhány keresztet. Miután a dolgát így elvégezte, jobb kedvre derült és még a világ is megszépült. Az alváshoz készülő madarak az utolsó trilláikat küldték a lenyugvó napnak, amely még nem tűnt el teljesen a hajlongó nádas fölött. Vöröses színe volt a napnak, mint Annája szájának. Mikor arra gondolt, hogy hamarosan már a karjaiban tarthatja a hitvesét, még a külvilág is megszűnt a számára. Észre sem vette, hogy a madarak éneke elhalt. Csak egy halk surrogó hang simult bele a nádas suhogásába. Megtorpant és csodálkozva nézte, amint a tetves ingen megjelenik egy vöröses folt. Csend volt, nagy csend. Kicsit zavartan nézte, amint egy vékony pálca a végén tollakkal kinőtt a koszos vászonból. Csak egy váratlan tompa ütést érzett az előbb. Tulajdonképpen nem is fájt. Döbbent csodálkozása lassan jeges rémületté változott. Ráeszmélt a valóságra és a fájdalom úrrá lett a testén. Hát ennyire egyszerű lenne a vég? Aztán felvillantak a képek: Anna, a gyerekek, aranyak, ezüstök, majd elhalványult minden. A lápi úton a nádas takarásában apró lovaikon idegen sárgabőrű emberek ültek. Az egyikük levette íjának idegéről az újabb vesszőt. Nem volt rá szükség: az első nyíl is halálos volt. Rövid, ismeretlen szavak röppentek fel, de Pál már ezeket nem hallotta... elnyelte őket a sötétség mély kútja. Az egyik tatár lecsusszant a lováról és kivont szablyáját előretartva óvatosan megközelítette az élettelen testet. Látva, hogy nem mozdul a földön fekvő, rásújtott a fejére. Most már bizonyossá vált, hogy halott. Levette róla a tarisznyát és beletúrt. Csupa élelem az egész. Csalódott volt. Ez a magyar nem vitte magával a kincseit, mint a tegnapi, az a furcsa ruhás, aki egy apró kis fából készült keresztet tartott maga elé. A bolond attól várta az életének a megmentését. Ha tudta volna hányan bíztak már a csodában, hiába. Kihúzta a nyilat a halottból, majd a vessző hegyét meglengette egy kis víztócsában. A megtisztított nyílvesszőt visszatette a tegezébe. A többiek már sürgették. Fogta a tarisznyát és feldobta a lova hátára, majd visszament és nagy nyögések közepette a testet begörgette az ingoványba. A vérfoltra némi száraz nádlevelet kotort a lábával. A lovasok elindultak az ösvényen a menekülők nyomába. Óvatosan haladtak, ez a terep nem az ő harcmodoruknak való. Itt könnyen cselvetés áldozataivá válhatnak. A lovaik is idegesek voltak a suhogó nád között. A horkantó, nyihogó lovakat messziről meghallhatják a menekülők és behúzódnak a nádasba, ahol senki nem talál rájuk. Akkor pedig oda a zsákmány. Visszafordultak inkább és lassan poroszkáltak a lovaknak alkalmasabb terület felé. Elhaladtak az előbbi gyilkosságuk helyszíne mellett. Némelyikük közönyös pillantást vetett arra a tehetetlen emberi testre, amelyet magának követelt a láp. A tetemet sár és hínárkarok húzták magukkal a mélybe kíméletlen módszerességgel. Nem először csináltak ilyet. Pál uram teste lassan merült el. Mintha még dolga lenne ebben a világban, vagy vonakodva engedné el az élet, amelynek néhány perce még a része volt. A nád tövénél egy öreg kövér béka lassan, unottan tempózott néhányat a sötét vízben, majd kimászott egy zsombékra, komótosan elterpeszkedett és kövér szúnyogokról álmodott.
