Juan Cabello - C. Tóth Norbert (szerk.): Erősségénél fogva várépítésre való / Tanulmányok a 70 éves Németh Péter tiszteletére (A Jósa András Múzeum kiadványai 68. Nyíregyháza, 2011)

Németh Péter köszöntése - ÁGOSTON ISTVÁN: Ahogy kezdődött

18 ÁGOSTON ISTVÁN de nem emlékszem rá, hogy hogyan. Nagyon szégyelltem magam. Arra emlékszem, hogy telefonáltam haza, Pestre, anyának. Bementem a postára, és felhívtam. Aztán később jöttem rá, hogy nem érdemes elmondani, ami velem történt, mert nem jó dolog, hogy ilyen félnótás vagyok. Örömmel felhívtam, ő azt mondta, hogy rosszkor hívtam, mert értekezletről jött ki, én meg mondtam, hogy csak az jutott eszembe, hogy felhívom ezen a délután. Nagyon jó volt, csók, és szia, és letettem a kagylót. Ez a belépő, a fésűs-gödröcskés mintás edények nyakáról, és az anyanyínói kultúráról - ami azóta nem is úgy van, ahogy akkor volt -, itt maradt a fejemben, Péterrel a tábla előtt, krétásan, és szigorú, egyértelmű, kíméletlen kioktatással. Ez volt a kezdet. Minden kezdet nehéz. Nem jött össze semmi. Nem volt paraplé, hiányzott a varrógép véletlen találkozása a műtőasztalon, mint a francia költőknél, a surreálnál. Hamar kibékültünk. Később minden összejött. Mennyi történet, emlék, élmény maradt, volt, lett, és van mind a mai napig. Elmondani is lehetetlen, ami velünk történt. A legjobb, ha elképzelnek egy végtelen hosszúságú magnetofonszalagot, amely megállás nélkül mondja, ontja a naponta, hetente, hónaponta, évente elhangzott diskurzusokat, párbeszédeket, vitákat, veszekedéseket, énekeket, táncokat, köszöntőket, ami körbefogta, vitte előre, díszítette, inspirálta, hogy legyen benne minden, jó és rossz, fontos és felesleges, ami egyszer történik meg egy ember életében ... Mindkettőnkre igaz, amit Kassák Lajos írt, „Az egy ember élete" regénye végén: „Nem panaszkodom, csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve, elmondtam életemet."