Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)

A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából

gyömülcsös... ” A,, kerítéscsak „árkocska és gyepű, mit a készítő csak évi fennmaradásra intézett...”, s a portán és a kertben „bőven terem a dudva”.25

Ez alól a „szabály alól” kivételt képeztek Szatmárban a németekkel - svábokkal - megtelepített falvak, melyeknek lakói a tipikus természetbeni szolgáltatás helyett taksával rótták le földesúri tartozásukat, vagy annak jelentősebb részét, s bár szabad menetelűek voltak, portájuk, határuk, környezetük az örökös jobbágyokénál is rendezettebb volt.

Örökös jobbágynak az számított, aki legalább 32 évig egyfolytában ugyanazt a földesurat, vagy annak örökösét szolgálta, s ugyanazon a telken ült. Ugyanazokat a szántókat, kaszálókat használta, amelyek a beltelek tartozékait - appertinentiait - s egyben a földesúri és állami adóalapot is képezték. Az örökös jobbágyok többnyire a tehetősebbek közé tartoztak. Ritkábban egész, háromegyedes, hétnyolcados, többségükben azonban fél ekések, voltak. Az számított egész ekés jobbágynak, aki a maga erejéből volt képes egy négy- vagy hatökrös fogatot kiállítani. Mivel Szatmár megyében négy, illetve agyagosabb földeken hat ökörrel szánthattak, az számított egész ekésnek - majd a rendezés eredményeként egész telkes jobbágynak - akinek legalább négy, illetve hat ökre volt. A két vagy három ökrös gazda volt a fél-erejű, s így tovább a töredék hányadosok. Nyolcad telkes gazda a gyakorlatban elvétve lehetett olyan jobbágy is, akinek átmenetileg nem volt igázható barma. A két- illetve három nyomásban művelt faluhatárokban a tehetősebb gazdák a töredék telkeket szívesen megszántották évenként - szokástól függően - kétszer-háromszor rokoni, szomszédi, baráti alapon, amit aztán a szántást igénylő többnyire gyalog munkával - aratás, kapálás, cséplés, szénakaszálás - viszonzott. Az ilyenek azonban vagy tragédiát, katasztrófát megélt gazdák, vagy éppen frissen házasodó ifjak, önálló egzisztenciát kezdő családok voltak. Az ilyen állapotú személyek évenként többnyire meghatározott számú gyalogos robottal szolgáltak uruknak, s kicsinyke földjük kézi munkája - kapálás, kaszálás, aratás - mellett napszámból tengették maguk és családjuk életét.

Csak az örökös jobbágyok között találunk olyanokat, akik hetenként két-három napot robotoltak. Olyan is csak közöttük található, aki évenként 52 nap igás robottal tartozott urának. Az örökös jobbágyok számolatlanul - a földesúri gazdaság és háznép igénye szerint - szolgáltak. Legtöbbjük forspontot - hosszú vagy rövid fuvart - is adott. Közülük a legtöbben természetben adták fóldesuruknak a kilencedet. Rendszeresen a tyúk- és tojásajándékot. A gazda halálakor nekik kellett kiadni a vágót, lakodalom alkalmával a lakodalmi ajándékot.26 Az örökös jobbágyok feleségei, leányai szinte kivétel nélkül megfonták telkenként a hat font fonalat a földesúr kenderéből, lenjéből vagy gyapjújából. Amennyiben nem, egy-egy zsákot, vagy a megtermelt len és kender kilencedét adták uruknak. A hagyományok, az emlékezet előttről átöröklött szokások őket kötötték leginkább.

Azt hihetnénk, nyomorúságuk is nekik volt a legmélyebb. Azonban korántsem volt így. Az örökös jobbágyok élete konszolidáltabb, anyagiakban gazdagabb, szerkezetileg kiegyensúlyozottabb, tekintélyben elmélyültebb volt mint a szabad menetelűeké. Portáik, belső telkeik nagyobbak, rendezettebbek és gondozottabbak voltak. Gaz, szalma helyett náddal, gyékénnyel vagy kákával, ritkább esetben zsindellyel fedelezett, fehérre meszelt

25 Szilágyi Ferenc cikke a Kolozsvárott megjelenő Múlt és jelen című lapban 1846. április 14.

26 Ilyenkor pár hónapos, többnyire fél évnél nem idősebb borjút, vagy annak váltságában öt forint és néhány karjcár körüli összeget kívánt a foldesúr a jobbágyától.

31