Takács Péter (szerk.): A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából - A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 66. (Nyíregyháza, 2010)

A jobbágylét dokumentumai az úrbérrendezés kori Szatmár vármegye Nyíri járásából

kötelezővé tette évenként három napon át. Elképzelhetetlen, hogy a Tisza és a Szamos árterületén, az Ecsedi-láp környékén dúvadak, termést rontó madarak, gyümölcsösök környékén seregélyek ne kószáltak volna irtandó sűrűségben. Nem a zsákmányolás, a gyűjtögetés, halászat, rákászat, pákászat, vadászat, madarászat hiánya miatt, nem is a népi mesterségek - fonás, szövés, kallózás, ványolás, hímzés, faragás, gyékényszövés, bocskorkészítés, nádvágás és nádfonás, fedelezés, vesszőszövés, lekvár- és pálinkafőzés, gyümölcsaszalás, ecetkészítés stb... stb... - ismeretlen volta hallgattatta el ezeket a tevékenységeket. Inkább az úrbérrendező biztosok közönye miatt nem vallottak a falusi hétköznapokat ekkoriban még meghatározó tevékenységekről a szolgálónépek.

A szántóföldek, rétek és legelők - tehát a magtermelés és az igázható barmok tartása - mellett részletesebb, minden település esetében értékelhető információt a vásározási szokásokról és az őrlést végző malmokról jegyeztek le a szolgálónépek életmódjáról informálódó kérdezőbiztosok a Nyíri járásban.

A földesurakat illető szolgáltatások

Amilyen felületesen kezelték a szántóvető tevékenységen és az azzal kapcsolatos állattartáson túl a paraszti haszonvételeket és életmódot a Nyíri járásban tevékenykedő úrbérrendező biztosok, olyan aprólékos részletességgel számoltak be a fóldesuraknak járó különféle szolgáltatásokról. Minden településen külön-külön számba vettek mindenféle variációt. A történész is zavarba jön annak a variációbeli gazdagságnak a láttán, ami kialakult fóldesurak és szolgálónépeik között a mohácsi katasztrófától az úrbérrendezésig. Magát a fogalmi sokszínűséget is tudomásul kell vennie. Nemcsak örökös és szabad menetelű jobbágyokkal, házas és házatlan zsellérekkel találkozik az összeírok jóvoltából a késői korok krónikása. Szatmár megyében itt-ott összemosódtak az Erdélyben és a szűkebb Magyarországon divatos szolgálónépi minősítések. A legfeltűnőbb, az első áttekintés után, hogy ezen a vidéken ritka az örökös jobbágyi státusz. A másik jellemző, hogy az örökös jobbágyok tehetősebbek, több igázható barmot bírnak, mint a szabad menetelűek. Ezért sokkal nagyobb telekhányadot műveltek, mint a szabadok. Ugyanakkor erősebben kötődtek az önellátó, naturális gazdálkodáshoz és szoláltatásokhoz, mint a szabad menetelűek.

A történelem órákon a jobbágyokról minden tanár elmondja, hogy ezek a szántóvető halandók robottal, a tavaszi és őszi gabonaföldek termésének kilencedével vagy kilencedik tizedével, telekbérrel vagy másként cenzussal tartoztak földesuraiknak. A felkészültebbek folytatják azzal, hogy e hármas - pénz, munka és termény - járadék mellett ünnepi ajándékokkal (karácsony tyúkja, húsvéti bárány, pünkösdi borjú) is kedveskedtek gazdáiknak, s ha a szokás úgy hozta magával, sarló- és pennapénzt fizettek aratáskor a dézsmálóknak, „kóstolót” adtak gyümölcseikből, sajtjaikból, az erdőkben, mezőkön gyűjtögetett, zsákmányolt (vadgyümölcs, gomba, mogyoró, dió stb...) javakból. Aztán felsorolni is körülményes, mi mindenből adták még ki a földesurat illető járadékot. A juhok, kecskék és sertések legeltetéséért, makkoltatásáért minden tizedik bárányt és malacot, a méhek mézgyűjtéséért minden tizedik méhkas mézét, gyakorta a méhekkel együtt a földesúmak kellett adni. Ha ezekből nem volt tíz egy jobbágynak, tartásukat egyenként - többnyire 2-6 krajcárral - kellett megváltani. Ha a beltelek helyett a határban vetett kendert, lent a

28