Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)
Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására
Elérkezetünk egészen Bjelgorodig, ahol novemberben kivagoníroztunk. Itt már rendezgették a csapatokat. Az úton tisztek álltak, kérdezgették melyik alakulathoz tartozunk. Irányítgattak ide meg oda, megvolt már, hogy hova kell mennünk. Egy élmós 22 2 főhadnagyhoz csaptak hozzá háromszázunkat, s az ő parancsnoksága alatt vonultunk vissza a 100 kilométerre levő Szumi városába. Itt lehetett volna először élelmet vételezni. Egész nap álltunk kint az úton, mert az épület, ahol a sok élelmet tárolták, beljebb volt attól. A főhadnagynak először nem sikerült vételezni. Másnap reggel az utasítására egy távolabbi helyen kellett várakoznunk, s ezúttal sikerrel járt a vételezés. Na de amikor élelemhez jutott a katona, tovább már nem nagyon hallgatott a szóra. Úgyhogy el is fogytunk, csak hatan maradtunk a főhadnaggyal. A további gyalogmenet is kegyetlen volt. Sok megfagyott katonát láttunk az út szélén. Senkin sem tudtunk segíteni. Kocsik tömege feneklett meg a magas hóban, sofőréi mind otthagyták azokat. Egyszer egy erdőszélen levő kis házba szállásoltunk be négyen. Mi a kisebb helyiségében húztuk meg magunkat, a nagyobban az oroszok voltak. Két német ide is be akart jönni, s minket kizavarni. A főhadnagyunknak, aki az ablaknál ült és nézett kifelé, az egyik német azt mondta, hogy ő tiszt, tehát kötelességünk engedelmeskedni neki. A főhadnagy felállt, s közölte vele, hogy ő is, s ajtót mutatott neki. Miután a kettőt sikerült kizavarni, tízen jöttek vissza. Megkérték aztán a főhadnagyot, engedje meg, hogy itt maradhassanak reggelig. Hát ilyenek történtek. Hogy úsztam én meg ezt, nem tudom. Orvos nélkül estem át a tüdőgyulladáson is. Ovrucstól 20 kilométerre egy faluban történt alakulatunk újjászervezése. Fel is javítottak némileg bennünket. Aztán Ovrucsba szállítottak, s itt bevagoníroztunk egy szerelvénybe, melyre Nyírbátor volt felírva. Hazaszállításunk alatt Lavocsnében sok munkaszolgálatost láttunk, borzalmas volt, ahogy kinéztek. Azt hittük, hogy Nyíregyházára, majd utána Bátorba szállítanak bennünket. Már magyar területen járva egy ízben félrehúztam az ajtót. Hát látom ám, hogy a csapókerti kisállomásnál vagyunk. Rögtön felismertem, hogy Debrecenbe érkeztünk. „Fiúk - mondom - mink Debrecenben vagyunk." „Eridj már, hát mit keresnénk mink Debrecenben." Debrecenben a nagyállomáson kiszállítottak bennünket, s elvittek fertőtleníteni. Este aztán megint csak találgattuk, hogy innen hova visznek tovább. Aztán a vonat este csak elindult Nyíregyháza felé. Itt kivagoníroztunk, s bevittek minket a Damjanich laktanyába. Ott bezárták a kaput, onnét egy hónapig se ki, se be nem lehetett közlekednünk. Az ezredes is ott hempergett a füvön. Mielőtt a 21 nap letelt, együnket elvittek közülünk. Egyedül csak ő lett tífuszos, állítólag meg is halt. Amikor lejárt az időnk, hazakerülhettünk Bátorba. Sok családtag várt már bennünket. Persze olyan fogadtatásban, mint amikor a Felvidékről, illetve Erdélyből jöttünk meg, most nem részesültünk. Sírt a tiszt is. Kegyetlen helyzet volt ez. Botár Józseffel 1992 őszén folytatott beszélgetés alapján 222 Élelmező oszlop állományába tartozó. • 95
