Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)
Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására
Csak a két tiszti kocsi robbant, mert a gőzös elől volt, előtte pedig egy nyitott kocsi telerakva téglával. Akkor hátrahúztak bennünket, egy napig ott pihentünk. Abból a századból, mellyel a szerelvényen voltunk, egy Csillag nevű főhadnagy 22 0 maradt meg. Egy napig ott pihentünk, este aztán indultunk tovább. 13 nap mentünk állandóan, éjjel-nappal kifelé a Donhoz. Hogy kik robbantottak, hát azt hiszem a partizánok. Biztosan nem tudtuk meg. Bjelgorodban vagoníroztunk ki. A tisztjeink közül csak a hadapród őrmester maradt meg, aki velünk volt a kocsiban. Kint kaptunk aztán egy századparancsnokot. Úgy emlékszem egy Krasznay nevű századost. Azt hiszem a 26-os hegyiektől volt. Amikor aztán kivittek bennünket arcvonalba, és felváltottuk a 6-os gyalogezredet, ott aztán nagy támadásba ment minden géppuskás. Én a századtörzsnél voltam rádiós, s páncéltörő szakaszhoz osztottak be. Éppen csak, hogy kiértünk, már nyomás visszafele. Szétzüllött aztán az egész hadsereg, azt lehet mondani. Ki merre látott, ment, hogy az életét mentse abban a rettenetes hidegben. Nagy hideg tél volt ugye. Hát ugye jöttek nagyon az oroszok. Én láttam, hogy a Donon át jöttek harckocsival, nappal. Akkor aztán megindultunk hazafele. Nyugatnak jöttünk mindég abban a rettenetes hideg télben, hóban. Szörnyű volt azt átélni. Annyira fáztunk, hogy a sátorlapot a köpeny alá vettük, hogy az melegítsen bennünket. Aztán keresztül kötöttük magunkat derékszíjjal. Olyan hideg volt, hogy a szánk tiszta seb volt. Az ujjam hegye is megfagyott, a sarkam is megfagyott, de jöttem tovább. Ellátás, étkezés, ekkor már nem volt. Amit tudtunk a helyi lakosságtól a házaknál szerezni, annyi volt. Osztrogozsszkban és Bugyennijben égett a raktár. Osztrogoszszkba este értünk be, aztán azonnal ki is mentünk onnan. Amikor jöttünk kifele Bugyennijből, az embereket hajtották visszafelé bevetésre. Az egyik bajtársam erre azt mondja: „Én úgy teszek, mintha meg lennék sebesülve, ti csak vezessetek!" Hát mi két oldalról megfogtuk a karját, aztán úgy vezettük visszafele. Novij Oszkolnál megállított bennünket egy zászlós, s kérdezte, melyik alakulatból vagyunk. Meg voltunk ijedve, hogy bevetnek bennünket. Összegyűjtött 30-35 embert, aztán mellékutakon úgy elvezetett bennünket, hogy még csak a hajunk szála se görbült meg. Mikor már a zászlóaljjal összetalálkoztunk, csatlakoztunk hozzájuk. Egészségesen jöttem haza a századdal. A helyi orosz lakosság nagyon szegény volt, de egy kis krumplijuk mindig akadt. Az ünnepi kajájuk tejbekása, vagy a köleskása volt, nekünk mindenütt adtak enni. Tudták, hogy éhesek vagyunk. Az ember persze, amikor jött keresztül egy falun, megpróbált ügyeskedni. Bement egy házhoz, megfogta és elvitte, amit ott talált ennivalót. A hasáért mindent megtett az ember. Március közepe táján gyűlt össze csak zászlóalj, s április elején kaptunk rendesen kaját. Aztán megjött a parancs, hogy haza kell jönni. Május elején léptük által a határt. Előbb Debrecenben fertőtlenítettek bennünket, onnan aztán éjjel mentünk Nyíregyházára. A Damjanich laktanyában egy teljes hónapig vesztegzár alatt voltunk, mert a szerelvényünkön akadt egy tífusz gyanús. A hónap letelte után aztán visszajöttünk Bátorba. Akik sebesülten, vagy fagyos lábbal már korábban hazakerültek, azok kísértek bennünket egy szakiskolába. Egy szombati napon aztán közölték velünk, hogy mehet mindenki, amerre lát, de hétfő reggelre menjünk vissza. Hétfő reggel visszamentünk, adtak szabadságos levelet, 14 nap szabadságot. Jakab Jánossal 1992 őszén folytatott beszélgetés alapján 220 Személyére és katonai szolgálatára vonatkozólag nincsenek adataink. 90
