Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

észrevettem, hogy milyen csúnya és fagyos. A nagylábujjamból és a sarkamból folyt a genny. Gondoltam, szerencsét próbálok a kórházban. A kórház sajnos éppen költözködött, így a lábamat már nem tudták megnézni. Továbbmentünk Nyezsinbe, a hadosztály GH még a városban volt. Már sötétedett. Mivel élelmünk nem volt, gondoltam teszek egy sétát, hátha sikerül valami ételt keríteni. Alig mentem néhány száz métert, egy nagy épület kapuján megláttam a feliratot: Hadosztály GH. Az udvaron nagy tehergépkocsik álltak. Egy tiszthelyettes volt a főnök. Megkérdeztem tőle, hogy lehet-e kapni itt valami élelmet, mert a szakaszommal most érkeztünk Szumiból. Mondta, hogy menjek segíteni neki pakolni, akkor ad valamit enni. Mindjárt hozzá is láttam a pakoláshoz. Megérte, hiszen egy 10 kg-os nagy kocka vajat kaptam. Amikor megérkeztem a szállásunkra, katonáim csak figyeltek, mit hoztam. Már hosszú ideje tízen gyalogoltunk együtt, így családiasan a vajat tíz felé vágtam. Kerítettünk egy zsákot, gyorsan viszszamentem egy katonámmal és hoztunk még kenyeret is. Mondtam is a fiúknak, hogy az élelmesnek áll a világ. Ha nem megyek egyet sétálni, nincs ez a lehetőség. Koselec irányába, nyugat felé tartottunk. Ez a város egy főútvonal mellett volt. A németek ezen az úton vonultak Nyezsin felől. Leállítottak minket is és visszairányítottak Noszovka városába. Itt éjszakáztunk hajnalig, amíg a németek kellő tűztámogatás mellett el nem vonultak. Egész éjjel légvédelmi tüzérségi tűzharc zajlott felettünk. Az orosz repülők teljesen lebombázták és felgyújtották a kisvárost. Már csak a házak kéményei álltak. A műút felől sebesült munkaszolgálatosok jöttek viszszafelé. Néhány embert bekötöztünk közülük. Éjfél körül parancsot kaptam, hogy tizedmagammal derítsük fel, kik lőnek rajtunk keresztül. Elindultunk Nyezsin felé, mert abból az irányból jöttek a lövések. A várostól 2-3 kilométerre egy tíz főből álló csoportot fedeztünk fel. Alig léptünk kettőt, szétugrattak és németül „Állj!"-t kiáltottak. Közöltük velük, hogy magyarok vagyunk. Amikor magukhoz hívtak, észrevettük, hogy három villámgéppuskával rendelkeznek. Nehezen, de megmagyaráztuk, hogy az úttól 4 kilométerre a Muzsaycsoport részei menetelnek. Közölték velünk, hogy ne menjünk az út közelébe, mert azt tűz alatt tartják, hogy a hadosztályuk átvonulhasson ezen az útszakaszon, mert az erdőben partizánok vannak. Hajnalban, amikor elvonultak a németek, mi is továbbmehettünk. Az úton megláthattuk, milyen pusztítást okoztak a partizánok. A sok felszerelés, járművek, lovak, kiépített távbeszélő vezetékek, s a német ruhákért levetkőztetett halott katonák mind ott hevertek a havon. 35-40 kilométer megtétele után Sztari Gorod előtt pihenőt tartottunk. A rádiót vételre állítva, bekapcsolva tartottam. Egyszer csak megszólalt: „Figyelem, figyelem! Amennyiben a magyar katonák még nem jöttek át a sztari gorodi nagy hídon, siessenek, mert felrobbantják." Jelentettem az ezredparancsnoknak, aki azonnal két lovas huszárt küldött előre, hogy meggyőződjön arról, áll-e még a híd. A huszárok visszajövet közölték, hogy még katonák kelnek át rajta. A parancsnok azonnali indulást rendelt el. Mentünk is szaporán, mert ha nem tudtunk volna átmenni, biztosan fogságba kerültünk volna. Nem kell mondani, milyen rohanás kezdődött el ott. A járművek négyesével egymás mellett haladtak. A híd tetejére érve jobb oldalról géppuska aknatüzet kaptunk, sok volt a sebesült. Szerencsésen átértünk a hídon. Kijevbe már nem tudtunk bejutni, balról kikerülve haladtunk tovább. Kijevet elhagyva Zsitomiron keresztül Korosztyen város előtt tartottunk pihenőt. Ez volt az utolsó pihenőnk. Itt vártunk a bevagonírozásra, ami csak nehezen jött el. Csepovicsinek hívták ezt a falut. Itt már mindennap rendszeresen kaptunk élelmet. Sajnos sok katona olyan állapotban volt, hogy az ebédért csak derékban meghajolva tudott elmenni. Itt jött ki a nagy hideg hatása. Mintha egy 80 •.