Bene János: Nyíri bakák a Donnál (A Jósa András Múzeum kiadványai 61. Nyíregyháza, 2009)

Visszaemlékezések a 12. gyalogezred Don-kanyari harcaira és visszavonulására

Borzalmas volt. Amikor a karok meg lábak repültek a levegőbe, s alacsonyan szálltak ezek a ruszki gépek, aztán dobálták ki a kézigránátokat és géppuskával lőtték végig az alakulatot. Sűrűn voltunk, mint a hangyaboly. Már menekültünk és a szántóföldeken mindenki lehasalt, derékig érő hóban voltunk. Hát az a jajgatás, az a sírás, meg aztán azt végignézni utána, mikor a repülőgépek elmentek és a hó tiszta vér volt, az egy olyan látvány volt, hogy azt nem lehet így elmondani. Akkor még fiatalember voltam és nem dacoltam az életemmel. Olyan bátorság kerekedett bennem, hogy nem tudtam nemet mondani, de nem is tudtam elfutni. Vállaltam mindent és aztán a magyarországi hadszíntéren is. A magyar alakulatokat, amikor elérték a Don vonalát, vajszerűen kenték rá a folyóra. Nem kaptuk meg azokat a nehézfegyvereket, melyekkel ott egy komoly védelmet tudtunk volna kifejteni. Horthynak nem bűne ez. Horthy mindezt azért csinálta, 200.000 ezer magyar katonát azért „áldozott fel", hogy megtartsa Erdélyt, a Délvidéket és Felvidéket. De utánpótlás nem volt, mert 200.000 ezer magyar katonánál többet nem adott magyar vezetés. Kint megmondták, úgy gazdálkodjunk az emberekkel, hogy feleslegesen, felderítés nélkül bedobni őket a vállalkozásokba nem szabad. Én nem arra mentem rá, hogy nekem millió kitüntetésem legyen, s a katonáimat pedig láb nélkül hozzák haza. Én jobban becsültem őket, mintsem erre vetemedtem volna. Akárhova megyek, ha megismernek, akkor jönnek, megcsókolnak. Ezt annak köszönhetem, hogy minorita rendi főgimnáziumban belém ölték a szeretetet, belém ölték az emberek megbecsülését, a tiszteletet és én ezt ma is meg tudom adni. Sziklai Istvánnal 1992 őszén folytatott beszélgetés alapján Mohácsy Ferenc tartalékos zászlós, Szeged (ezredközvetlen páncéltörő ágyús század): Egyre halványuló emlékezetem szerint a mozgósítástól a kiszállításig eltelt körülbelül egy hónap alatt sok idő telt el a személyi ügyek intézésével. Például testi alkalmatlanság miatti leszerelés, újabbak behívása, felmentések, katonai szakképzettségnek megfelelő beosztás mind-mind sok gondot jelentett. Elég hangsúlyos volt az alaki kiképzés a korszerű harcászati ismeretek rovására. Az éleslövészet formálisan történt, nem segítette elő a fegyverek alapos megismerését, kezelését, harcszerű alkalmazását. Hiányzott azon katonák tapasztalatainak, élményeinek a meghallgatása, akik már részt vettek a szovjet elleni harcokban. Az etnikailag heterogén összetételű (ruszinok, románok, délszlávok, szlovákok, svábok) és alacsony műveltségű legénység ideológiai, pszichikai felkészítését a parancsnokság nem kezelte súlyának megfelelően. Annyit tudtunk, hogy a hadra kelt 2. hadseregben legjobban kiképzettek és legkorszerűbben felszereltek a tábori és a légvédelmi tüzérek. A gyalogság kiképzése és fegyverzete messze elmaradt a kor követelményeitől. Már elvonulás előtt tudtuk, hogy kemény megpróbáltatások fogadnak bennünket és merőben szokatlan körülmények közé kerülünk (téli időjárás, partizánharc, rossz útviszonyok, óriási távolságok, a szovjet katonák óriási tömege stb.). Ezek elsősorban a 30-40 éves korú, családos behívottakra hatottak nyomasztóan. A fiatalabbaknál a hazafias elemek, a kíváncsiság, az addigi nevelésükben, vagyis a leventeszolgálat során kialakult ellenségkép jobban feloldották a szorongásokat. Amikor megtudtuk, hogy a 6. gyalogezred felváltására fegyvertelenül megyünk a frontra, bizalmatlanul kezeltük ezt a döntést. Az alantos tisztek folyamatosan kaptak tájékoztatást a várható feladatokról. Ezekből viszont legtöbbször hiányzott az alapos, részletes elemzés. A közelharc újabb módszereit, eszközeit nem gya66 U.