Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - P. Szalay Emőke: XVII. századi törökös jellegű úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben

XVII. századi törökös jellegű úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben P. Szalay Emőke A XVII-XVIII. századi magyar hímzőművészet sajátos ága volt az úrihímzés. Ez a csodálatos hímzés a XVI. század folyamán alakult ki, két évszázadon át, a XVII-XVIH. században virágzott, majd a XIX. század elején szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt. A levéltári források és a fennmaradt tárgyi anyag híven tükrözi, hogy a viseleten, a lakás díszítésére szolgáló textíliákon és kiemelkedő jelentőségű egyházi térítőkön egyaránt alkalmazták az úrihímzést. A korabeli külföldi források feljegyezték, hogy mennyire kedvelték elődeink a díszes ruhákat, a lakásbelsőket díszítő textíliákat, milyen ízléssel készítették valamennyit. Mindent hímeztek a környezetükben, az egykori fennmaradt kelengyeleltárak, hagyatéki összeírások felsorolásaiból alkothatunk képet ezekről. A háztartásban használatos vászonneműk szinte kivétel nélkül díszesek voltak, hivatásuk az ünnepek fényesebbé tétele és a mindennapi élet szebbé, derűsebbé varázslása volt. Virágzott az úrihímzés a viseleten is. Az ingvállak színes selyem hímzését gyöngyözéssel gazdagították. A női szoknya, a ráboruló kötény hímzésére is nagy gondot fordítottak. A gazdag hímzés azonban nemcsak a női ruhákon pompázott, a férfi viseleten is alkalmazták. A leányok hímzett férfiingeket vittek magukkal a kelengyéjükben. Hímzéssel látták el a férfi nyakravalókat, sőt a nadrágtartót is. Az úrihímzés mindent beborító szépsége abban a nehéz korszakban virágzott ki, amikor az ország három részre szakadt állapotában szinte élet-halálharcot vívtak elődeink. Az ország széttöredezettsége azonban nem eredményezte az úrihímzés eltérő fejlődését az ország különböző részeiben, azonos maradt az egymástól távoli vidékeken is.