Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - Bárth János: Egy küküllőmezei szállás élete

traktort mostak a patakban. Körülbelül egy kilométerre járt el egy bő vizű forráshoz ivó- és főzővízért. Télen azonban, régi szokás szerint, a XX. század végén is a patakból ivott, mert úgy találta, hogy télen tiszta a vize. A Rovat patakán egymástól néhány méter távolságra alakult ki az emberek és az állatok ivóhelye. Az emberi víznyerő hely északabbra, vagyis a patak eredete irányában, az állati itatóhely délebbre, vagyis a patak távozási irányában jött létre. Az emberi víznyerőhely egy olyan gödörből állt, amelyet a patak medrében ástak, és amelyben felgyülemlett a víz olyannyira, hogy vödörrel merni lehetett belőle. A patak mesterséges víztároló gödrét meregetőnek hívták. Két oldalán egy-egy nagy követ dobtak a vízbe. Ezekre álltak vízmerítés közben. A meregető mellett két magas rudat állítottak a patak medrébe. Ezek mutatták a meregető helyét télen, amikor az egész patakvölgyet vastagon belepte a hó. Segítségükkel kapták meg a vízmerítő helyet a nagy hóban. Télen, ha vízhez akartak jutni, először meg kellett közelíteni a patakot a vastag hóban. Ezért lapáttal utat hánytak a kaszálón. A meregető fölött, a két rúd által jelzett helyen ugyancsak el kellett hányni a havat. Utána következett a jég felvágása a víztároló gödör fölött. A jég lékén eresztették le a vödröt, hogy megmerüljön a vízben. A víznyerőhely közelében állt egy dús lombozatú bokoregörfa, amelyeknek ágai között évtizedeken át két deszkadarab pihent. Ezt a két deszkadarabot dobták rá télen a patak jegébe vágott lékre. A deszkákra havat terítettek, így érték el, hogy a lékben a víz ne fagyjon be. A legközelebbi vízmerítés előtt nem kellett jeget vágni, csak a lékre fektetett deszkalapokat felemelni. Ősszel a víztároló gödröt alaposan kitakarították, hogy télen a víz ne iszaposodjon. A szarvasmarhák itatóhelyét is a patak mesterséges formálásával hozták létre. Kövekből és földből kis gátat raktak a víz útjába, amitől az a gátacska előtt összegyűlt és megemelkedett. Ezt az emelkedett vízszintű helyet használták itatásra. A torlasz előtt két-háromnaponként lapáttal kiszedték az iszapot, hogy az állatok ne az iszapot szipják bé.