Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - Filep Antal: Falak tartóváza a Kisalföld építőgyakorlatában

hagyományosan, hanem a megkötött lészát fel is göngyölték, felállították a váz mellé, „kiterítették" és hozzá is rögzítették, varrták az épületvázhoz. (Emberileg az esemény nemcsak azért volt megrendítő, mert egy ősi technika utolsó megnyilvánulását érhettem tetten. Az eseményre nem kis keserűséggel kell ma is visszagondolnom, hiszen az építtető özvegyen nehezen gazdálkodó asszony minden megtakarított pénzét rá kellett fordítsa az építkezésre, abban a reményben, hogy gazdálkodását, tehéntartását ezzel jobban szolgálhatja, biztosabb jövedelemre tehet szert, takarmányával jobban gazdálkodhat. Nem tudhatott arról, hogy bő két hét elteltével megkezdik a helyi Tsz szervezését, s a háztáji tehéntartásban kihasználhatatlan lesz a hatalmas, új, nádfalú pajtája.) Joggal kérdezheti bárki, hogy a talaj- vagy padlószintre állított tartószerkezet, pillér, oszlop, helyi néven láb (vagy dúc) miként viselhette el a tetőzet, a padlás terhelését, hogy ne dőlt volna el bármilyen irányban, ne csuklott volna ki a terhelés alól. Minden fapillér, oszlop hagyományosan meghatározott kettős kötéssel és csapolással kapcsolódott az épületen körülfutó koszorúgerendához. A pajtáknál a lábakat, tartópilléreket bekötötték a koszorúkra felfektetett ollópadokba is, így az egyes tartó elemek három irányban is rögzítve voltak a falsíkban jobbra és balra, illetve a falsíkra merőlegesen. A lakóházaknál hasonlóképpen jártak el. Azzal a különbséggel, hogy az épület belső tere felé csak akkor kötötték be a tartó elemet, ha az ollópad alatt választófalat építettek. A többi ollópadot az udvari külső falsík elé kilépő kötéssel kapcsolták össze a tartóoszloppal, tartópillért az ollópaddal. A helyi ácsok ezt a szerkezeti elemet a homlokzat és az ereszalj, helyi nevén a gádor esztétikai elemévé tették. Kettős elnyújtott „S" alakban, hullámosan fűrészelték ki. A falsík egyenes, sima felületében ezek az ismétlődő hullámos kötéselemek mozgalmasságot keltettek. A kötések mind a hosszirányú, mind a keresztirányú stabilitást biztosították. Azt mondhatjuk, hogy ezeknek az épületeknek a tartóváza olyan volt, mint az asztal tartószerkezete, konstrukciója. Az asztallapnak a födém felelhet meg, az asztal kerete a koszorú és a tartó elemek az asztallábak funkcióját teljesíthették. Rendkívül szilárd vázat biztosítottak így, a tetőzet és a tárolóhelyül szolgáló padlás minden terhétől mentesítették az épület falazatát.