Szabó Sarolta (szerk.): Hagyomány és változás a népi kultúrában.(Jósa András Múzeum Kiadványai 58. Nyíregyháza, 2005)

NÉPRAJZ - Filep Antal: Falak tartóváza a Kisalföld építőgyakorlatában

ennek az építési technikának nagyon mély történeti gyökerei lehetnek. Nem feladatunk most annak a mérlegelése, hogy ennek az építőgyakorlatnak a tradíciója milyen mértékig élt már a honfoglaló magyarság körében, s milyen mértékben örököltük ezt a technikai kultúrát a hazánkban már korábban megtelepedett népektől, netán milyen arányban erősítették elterjedését a középkori és az újkori Magyarországra érkező vendégek, hospesek, telepesek. Az idevágó alapkérdések bármennyire tanulságosak lehetnek az etnográfia számára végső soron nem elsősorban néprajzi módszerekkel válaszolhatók meg. Testvértudományaink nagyobb kompetenciával vállalkozhatnak kérdéseink végleges tisztázására. Szaktudományunk Vajkai Aurél nevezetes rápcakapi tanulmányából lassan hetven éve értesülhetett arról, hogy más szerkesztésű épületvázak is létezhettek. Magunk az ötvenes évek derekától végzett kisalföldi terepmunkánk során meggyőződhettünk arról, hogy a rápcakapi pajtavázak szerkesztési megoldását lakóépületekben és a velük szerves alaprajzi egységet alkotó, közös tetőszék alá épített, gazdasági rendeltetésű helyiségekben, kamrák, magtárak, istállók, színek falazatában nélkülözhetetlennek tartották. A helyi építési tradíció kiterjedettsége jól és könnyen felmérhető volt, mert a nagyobb, kuláküldözésnek kitett gazdaságok tulajdonosai tömegesen bontották le „feleslegessé vált" és „bajt hozó" színjeiket, istállóikat, kamráikat, de olykor pajtáikat is tudatosan sorsukra hagyták, elpusztították, hogy portájuk szerényebb, szegényebb legyen. A visszabontásoknál praktikus okokból a lebontott ház, épület hátsó falát a szomszéd telek felé kerítés gyanánt meghagyták. Olykor 35, 40 méter hosszan a fal még évekig fennállott. De az időjárás viszontagságainak kitett falazatok lassan pusztulva mind többet s többet árultak el szerkezetükről, váztechnikájukról, falazóanyagaikról. Az 1954-es szigetközi nagy árvíz nagyon sok favázas, sövény vagy nádfalú ház „titkait" tárta fel. Az újjáépítésnél viszont az eljáró hatóságok ezeknek az épületeknek a radikális felszámolására törekedtek. Olykor a volt uradalmi családok falvakban felépített szerény, kisméretű, kinőtt és ezért sorsára hagyott, esetleg már csak raktártérként használt elhanyagolt vagy egyenesen pusztuló házait is érdemes volt alaposan tanulmányozni, hiszen sok