Gaál Ibolya: Földbe épített lakóépítmények és azokban lakók életviszonyai Szabolcs-Szatmár –Bereg vármegyében a XX. században (Jósa András Múzeum Kiadványai 57. Nyíregyháza, 2004)

V. RÉSZLETEK CSALÁDTÖRTÉNETEKBŐL. GYERMEKMUNKA ÉS AZ ISKOLALÁTOGATÁS EGYMÁSRAHATÁSA

esküvőről hazamentek, szépen kitisztítva, nyomban vissza kellett vinni. Abban már táncolni nem lehetett. Adatközlő: Sz. E.-né 78 éves nő Nagyecsed, R. M.-né 89 éves nő Fábiánháza. „Én 84 éves vagyok, de az én időmben sem volt mindenkinek ünneplő ruhája. Egy ünneplő ruhája ha volt, azt kölcsön adta barátjának, szomszédjának és abban esküdött a vőlegény. Ilyen sokszor megtörtént a községben, hogy esküvője esetén kölcsönruhába esküdött, mert egy öltöny vásárlása elérhetetlen volt a szegényember fiának. Gyermekkoromban nekem sem volt váltóruhám. Míg édesanyám kimosta a felső vagy alsóruhámat, addig felvettem valamit és felültem a dikóra." H. I. 84 éves férfi Gebe. Nekünk gyermekeknek egyváltás ruhánk sem volt. Iskolába jártunk, s édesanyám este kimosta és a spórnál a gerendához kötött spárgára akasztva szárítgatta, hogy reggel abba iskolába tudjunk menni. Az összes gyermeknek csak két pár cipője volt és ezt felváltva használtuk. Mezítláb mentünk iskolába, míg nem fagyott. Akkor még nem volt szigorú az iskolábajárás. Ha munka volt, nem mentünk iskolába, mert a mezőn kellett segíteni. A dohányos foglalkozású szülők gyermekeinek már kilenc-tíz éves korunkban tavaszi dohánypalánta ültetéskor palántát kellett menni hányni a felnőttek által kijelölt helyre. Ebben az életkorban már sarabolni is jártunk. Az iskolából sokat hiányoztam én is, ezért felnőttkorban tanultam meg a nevemet leírni. Erre azért volt nagy szükségem, mert az 1930-as években a gyermekes családoknak osztottak cukrot és szappant és az orvos, aki osztotta a Zöldkeresztes adományt azt mondta, hogy csak az kap, aki a nevét le tudja írni. De azon felül még kap ajándékba egy kiló cukrot és egy darab szappant is. Az iskolábajáró gyermekeimtől pedig megtanultam a nevemet leírni." O. J.-né 89 éves adatközlő Napkor. P. S. 88 éves vencsellői lakos: „Minden községben, nálunk is nyomorúságos volt a sokgyermekes szegény emberek élete. Az 1920-as évektől az 1940-es évekig mezítláb jártunk még az őszi deres időben is. Sőt a vecsernyére is. Sok helyen a házilag szőtt vászonból varrták a felnőtt férfiaknak a munkásruhát, nadrágot, nőknek alsószoknyát, felsőruhát stb. A gyermekeknek hasonlóképpen. Minden családtagnak nem volt lábbelije, egymáséba jártunk. A legkisebb járt a legrosszabbul, mert általában a legnagyobbnak vettek lábbelit, mert azok dolgoztak valamit vagy iskolába jártak. A legkisebb mindig a nagyobbik cipőjét kapta. Ezért, ha az sokszor kicsi is volt a lábára akkor is használni kellett, ha az még használható volt. így előfordult, hogy a gyermek lábujjai maradandóan kalapácsszerűén meggörbültek és ez az állapot öregkorára is megmaradt minden lábujján és emlékeztette a gyermekkori cipők viselésére. Sok folttal kellett viselnie mindenkinek a lábbelit éppen úgy, mint a testi ruháit." K.I. Nyírmártonfalva: „Nyolcan voltunk testvérek. Közülünk lábbelije csak háromnak volt. Egymás lábbelijében jártunk. Másoknál is így volt, ahol nagyszámú volt a család. Ha hazament az iskolából, a család másik tagja húzta fel. Ha pl. ki kellett menni anyánknak, ő is a nagyobb gyermek lábbelijét vette fel. Édesapámat a szegénység rávitte, hogy bár nem tanulta a suszterságot, de pénz hiányában kénytelen volt maga javítgatni rossz csizmaszárakból, meg amiből tudta, lábbelinket. Mi gyermekek nem keseregtünk a lábbeli hiányon, se a pénztelenségen.