Dr. Dám László (szerk.): Az Ilosvayak Nyíregyháza, 2004. (Jósa András Múzeum Kiadványai 56. Nyíregyháza, 2004)

Dr. Lakatos Sarolta (Nyíregyháza): Emlékezés Ilosvay Ferenc születésének 90. évfordulóján

1944. december 5-én „fél tízre adtunk találkozót. [... ] Ahogy beléptem a kapun, szokásom szerint nyolc lépcsőt számláltam meg, mögöttem három ember surrant be. Tudtam„vége a komédiának." Két emeletet mentem úgy, hogy halálos biztonsággal meggyőződtem róla- értem, értünk jönnek. Ez a két emelet elég volt ahhoz, hogy leszámoljak mindennel, hogy röviden, a halálos veszélyben megengedett apró fohászokkal elintézzem gyarló életemet a jó Istennel. Aztán megfordultam. Világéletemben félénk, mondhatni gyáva ember voltam. De egyet eltökéltem magamban, sem megijedni, sem könyörögni, de még szabadkozni sem fogok. Egy szó nem sok, de annyit sem szednek ki belőlem, ha bármi történik is." Géppisztollyal mellbe verték, kezeit hátraláncolták, két rettenetes pofont kapott és belökték a II. emeled lakásba, ahol társai már a fal felé fordulva, hátraláncolt kézzel álltak. A német SS parancsnokság alatt álló, a Gestapo börtönévé vált, budai vízivárosi Gyorskocsi utcai Pestvidéki Törvényszéki Fogházba vitték őket. Majd minden tényleges kihallgatás nélkül bepakolták őket egy hatalmas rabszállító kocsiba, és „sok üdeg, ordítozás után huszonheten egy vagon felébe bepréselten ébredtünk valamicskét öntudatra [...] Másnap reggel - az éjszakát állva és mozduladanul kellett tölteni - elindult vagonunk, a kelenföldi pályaudvaron azonban megálltunk. Két és fél napot töltöttünk itt, mert az állomásfőnök megneszelte, hogy a csomagszállítmánynak nevezett vagonban emberek vannak, és nem volt hajlandó egyeden szerelvényhez sem hozzákötni vagonunkat. Ugyanígy az utolsó fékezőig, mindegyik szabotálta a hangoskodó SS- Transportführer kérését." Egy vezérkari százados parancsára azonban a vagont egy magyar kórházvagonhoz kapcsolták végül. „Eglis Pista, aki most is reverendában topogott mellettem, röviden csak ennyit jegyzett meg: Na, fiúk, akkor most készüljünk el arra, hogy ez az út mindnyájunk részére az önnevelés vagy a szentség útja lesz." Rövid komáromi tartózkodás következett a katonai gyűjtőtáborban, ami a magyarok deportálás előtti internálási helye volt, s ahol „mindenünket, testünkön lévő ruhánkon kívül elszedtek, enni pedig mindössze húsz vagy harminc deka kenyeret kaptunk." A bécsi VII. kerületi Polizeigefängnis után az EMSZO kommunista tevékenység gyanújával deportált munkatársai, 1944. december 19-én megérkeztek Dachauba, ahol a hírhedt láger kapuján az „Arbeit macht frei!" (A munka szabaddá tesz!) cinikus felirat fogadta őket. A haláltáborokban megélteket is 1945-ben írta le. Johanna Ilosvay Asszony, férjének ezeket az írásait is Szita Szabolcsnak adta át közlésre (2001), amelyek ,A komáromi deportálás 1944 őszén" című kötetben jelentek meg. [Ezeknek az írásoknak a fénymásolatát is hálásan köszönöm Ilosvay Ferencnek!]