Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

helyét az emlékezés foglalta el. Nem eseményeket ábrázol, mint a hagyományos XIX. századi regényírók, hanem hangulatokat, látomásokat, emlékeket mond el utánozhatatlan gordonkahangon, de ezeket sem időrendben, hanem az emlékezés másfajta, sajátos belső kapcsolódásának, összeszövődésének, egymásba illeszkedésének és rétegződésének törvényei szerint felbukkanó kiapadhatatlan asszociáció-hullámokban. S mindezt olyan gazdag képi nyelven, amely az impresszionizmus, szimbolizmus és a szecesszió minden eredményét magába olvasztotta, sőt, helyenként már-már a szürrealizmus merészebb leleményeit is felcsillantja. Mindezekből természetesen az is világos, hogy Krúdy elkanyarodott a valóságfeltárás hagyományos realista útjáról, de szinte minden műve tanú rá, hogy azért a valósághoz is éppoly komoly köze volt, mint az álmokhoz. Már kortársai is csodálkoztak titokzatos jólértesültségén. Az álmodozás látszata mögött ott élt benne a nagy leleplező is. A finomkodó, sokszor szinte édeskés stílus mögül minduntalan kivillan a mindenen átlátó nagy emberismerő. Mindent vagy majdnem mindent tudott koráról, és stílusának finom iróniája mutatja legjobban, hogy mennyire nem vállalt közösséget azzal a társadalommal, amelyben élt. Hatvány Lajos mondta találóan műveiről: „Biedermeierbe göngyölt bombák, ártatlan, sőt mi több, hívogató „tokaji aszú" vagy „egri bikavér" felírású palackokban: vitriol." Alkotóereje és sikerei teljében volt, amikor kitört az első világháború. Elmúlt 35 éves, már mintegy 40 kötet volt mögötte. Testvéröccsei közül többen is a frontra kerültek, őt azonban személy szerint közvetlenül nem fenyegette a háború. Eleinte még életformáján is alig változtatott. Termékenysége csökkent, tehetsége pedig határozottan elmélyült ezekben az években. 1915-ben megjelent háborús regénye, A 42-ős mozsarak vitathatatlanul elhibázott, eszmeileg és művészileg egyaránt gyönge mű, következő regényei, az Őszi utazások a vörös postakocsin (1917), a Bukfenc (1918), a Napraforgó (1918), az Asszonyságok díja (1919) és Az útitárs (1919) azonban nemcsak felvették a versenyt a korábbi művekkel, hanem több vonatkozásban is további magaslatokat jelentettek az író pályáján. S e regények szomszédságában sorra születtek kitűnő novellái is, amelyek többek között az Aranykéz utcai szép napok (1916), és a Tótágas (1919) című kötetekben kerültek az olvasók elé. A háború éveiben új színnel is gazdagodott munkássága. A szépirodalom mellett jelentős helyet kapott tevékenységében a publicisztika. Pályája kezdetén, -58-