Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

A tematika mellett a Mikszáthtal való rokonságról árulkodik szerkesztésmódja, a művek anekdotikus felépítése, stílusa is, legfőképpen pedig az író elbeszélői attitűdje. Közismert, hogy Mikszáth legtöbbször úgy írt, mintha nem is írta, hanem fehér asztalnál élő szóval mondta volna el történeteit egy baráti kompániának. Ez a hang, ez az írói attitűd uralkodik a dzsentri-elbeszéléseiben Krúdynál is. Különösen a novellák indítása tanulságos ebből a szempontból. „Volt egyszer a megyénkben...", „Élt vidékünkön...", „Volt egy falu Szabolcsban...", „Az én gyermekkoromban...", „Lakott valamikor Kallóban...". Hosszan lehetne idézni a hasonló kezdőmondatokat, amelyek nemcsak a cselekményt indítják el, hanem azonnal szituációt is teremtenek. S ezt a mesélő, anekdotázó atmoszférát tartják folyamatosan elevenen és erősítik a történetbe gyakran beékelődő, az élőbeszéd jellegzetességeit követő lírai kitérések, átvezető mondatok, s az ilyenfajta gyakori kiszólások a cselekményből: „Igaz, ami igaz...", „Elég az hozzá...", „De menjünk sorjában...", „Múlt, múlt az idő...", „Hiszik vagy nem hiszik...", „De, hogy visszatérjünk a furfangos Krotvaihoz...", „Ne vágjunk a történet elébe...", „Igaz-e, nem igaz-e? ki tudná?..." Nemcsak a hasonlóságokra érdemes azonban figyelni, hanem a különbségekre is. Ha Mikszáth jegyében fogantak is Krúdy e korszakának novellái, az ő dzsentri-szemlélete ellenségesebb, sötétebb, mint Mikszáthé. Az irónia mögött is ott bujkáló mikszáthi derű szinte teljesen hiányzik belőle. 0 a dzsentri-réteget már végzetes dekadenciájának állapotában ábrázolja. Abban az állapotban, amelyben a régi, középnemesi múltnak többé a leghalványabb visszfénye sem látható. Mikszáth kortársként átélte a középnemesség dzsentrivé válását. Számára ez még eleven valóság volt és nem történelem. O még ismerte a Katánghyakat és Nosztyakat. Mint kortárs is szigorú volt, de komolyan vette őket. Ő még látta ennek az osztálynak a virágkorát is. Szélhámosságukban, svihákságukban sem tagadta meg tőlük életrevalóságukat. Krúdy a dzsentrit már panoptikumi figuraként szemléli. Élvezi, eljátszik vele, mint a bábszínház marionett-hőseivel, de nem veszi komolyan. Jellemző, hogy egyetlen egészséges, igazán életrevaló figurát sem teremtett. Annál teljesebb galériáját találhatjuk írásaiban a hóbortosoknak, különcöknek, mániákusoknak, a babonás családi legendák szövögetőinek, a bogaras nyírségi Don Quijotéknak, akik nem saját koruk valóságában, hanem egy rég elmúlt, vagy talán soha nem is volt világban élnek. De ábrázolta a megye nyakán élősködő, -53-