Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

Hőseim revolverkezeléshez nem értenek, tőr és kard a fegyverük. Lúdtollal írnak, kizárólag pergamenre... A hold lehetőleg mindig az égbolton tartózkodik. S minden visszafelé folyik, mint dagály idején némely tengerbe ömlő folyó." Novellái közül - témánk szempontjából - az úgynevezett Gyöngyházyelbeszélések érdemelnek különös figyelmet. Ez a ciklus végigkísérte csaknem egész prózaírói pályáját. A sorozat első darabját 1947-ben írta, az utolsót pedig 1980-ban, nem sokkal halála előtt. Voltaképpen keretes elbeszélésekről van itt szó, amelyeket mindenekelőtt a főhős személye kapcsol össze. Gyöngyházy Kálmán tulajdonképpen az író alteregója, alakmása. Jékely maga is úgy emlegette, mint Krúdy Rezeda Kázmérjának, Végsőhelyi Kálmánjának és Kosztolányi Esti Kornéljának rokonát, akit azért teremtett, áloménjének nevet adva, hogy írás közben szabadabban mozoghasson a valóság és az álmok között, hogy legrejtettebb titkait is könnyebben kezelhesse, mintha közvetlenül saját nevében kellene vallania életéről. A másik író, akiről röviden még szólni szeretnék, Féja Géza. Idősebb volt, mint Jékely Zoltán, de ifjúkori verseit leszámítva, szépirodalmi műveket csak pályája utolsó szakaszában írt. Mint falukutató szociográfus, irodalomtörténész és a népi mozgalom egyik fő ideológusa tette ismertté a nevét, s korai műveiből elég nehéz lenne kikövetkeztetni, hogy szépíróként majd éppen Krúdyt választja mesterének. Regényeket, elbeszéléseket az ötvenes évek végén kezdett írni, s nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Krúdy gordonkázó álomvilága és egész stilisztikája az ő műveiben érvényesült a legdirektebb módon. Különösen a Bresztováczy és az ördög, valamint a Sűrű, kerek erdő című novelláskötetek darabjai szolgáltatják itt a példákat, ezek közül is elsősorban a Báth Mihály-elbeszélések, amelyekkel nemegyszer a Krúdy-életmű alaposabb ismerőit is könnyen meg lehet téveszteni. Báth Mihály Szindbád rokona, álomvizeket vitorlázó hajós, kalandor, szépasszonyok ablaka alatt áhítozó trubadúr, akit az író maga így mutat be egyik elbeszélésében: „Báth Mihály séta közben a Márvány utca torkolatánál ívelő hídfőhöz érkezett. Egyszerre csak megállott, nem bírt tovább menni. Úgy volt, mint amikor kinyitunk egy szekrényt, és megcsap a selyemzacskóba rejtett levendula vagy kakukkfű illata, s nyomában hullámzani kezd a múlt. Csak állott és nézett révülten, hallgatta az emlékek feledhetetlen muzsikáját." -139-