Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

kérdéseket is újra láthatóvá téve - Katona Béla posztumusz, új könyve is ott áll. Valamennyi ciklusában nemcsak a sokarcú - az újságíró, a novella- és regényszerző, a színpadra és filmvászonra került, a politikus, valamint az álmodozó, a szoknyavadász és a párbajhős - Krúdy arcvonásait csillantva újra az olvasók elé, hanem az életműre és az írói sorsra tekintő Katona Béla gazdag és organikus, a közvetlen életrajzi elemektől az esztétikai újításokig s az író és műve utóéletéig terjedő szempontrendszerét is. A kutatói látómezőnek mindazokat a színeit, amelyek segítségével a nyírségi irodalomtörténész a városában született író pályájának tüneményén az irodalomtörténet-írás országos színvonalára emelkedett. Ez a kötet a 125 éve született és kereken 70 esztendeje elbúcsúzott Krúdy alakja mellett ekként teszi jelenlevővé annak az irodalomkutatónak a szellemi hagyatékát is, aki nemcsak a régióban végezte a legtöbbet, hanem nemzeti méretekben is figyelemre méltóan sokat tett a nyírségi író örökségének ébren tartásáért, sőt kezdetben a feltámasztásáért is. Az élő Krúdyi az irodalomtörténész élő szelleme ráadásul ugyanazon a napon (2003. október 18-án) bűvöli elő a régi megyei lapok, gimnáziumi évkönyvek, helyi évfordulós kötetek betűit is hűségesen őrző idő Aladdin-palackjából, amikor a kutató régi vágya, a nyíregyházi színházzal szemközti, a Bessenyei téren elképzelt Krúdy-szobor felavatása is beteljesülhet, a színház pedig Krúdy-bemutatóval lép újra a közönség elé. Katona Béla könyve, Varga Imre szobrászművész az írót egész alakjában könnyű, nyírségi homokfutóra ültető, a bronzban és krómacélban a legszikrázóbb Krúdy-örökséget sugárzó alkotása és a színházi mű - a lélek és a test e közös életre keltésével - úgy emeli fel ismét az író emlékezetét, ahogyan az ő prózája egykor a nemzeti, majd a világirodalom mezőibe az akácillatú szülővárost. A szoborállítás öröme, Katona Béla által is évtizedeken át akart, előkészített s már régen kívánt ünnepe sem feledtetheti ugyanakkor a kutató korábbi, a szoboremelés vágyával egyidejűen, csaknem ötven éve megfogalmazott gondolatait: iy

Az igazi megbecsülés a nagy ember számára nem a szobor, az emléktábla, hanem eszméinek megvalósítása, a belőle fakadó szépségek továbbrezgése az emberi szívekben. A szobor és az emléktábla csak annyit ér, amennyiben erre figyelmeztet bennünket. " E kettős, sőt a lelkekbe fotografálódó színházi előadással, a Szindbád című, Horváth Csaba által rendezett táncdrámával együtt már háromdimenziós emlékállítással a város mindenesetre nagyszerűen teremti meg a feltételeit e -13-