Katona Béla: Az élő Krúdy (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 54. Nyíregyháza, 2003)

Egy másik, szintén kallói eredetű anekdotikus történetének címe Az utolsó nemesi felkelés, ez azonban nem a napóleoni háborúkhoz fűződik, hanem az önkényuralom utáni politikai megélénkülés időszakához, az ún. kis negyvennyolchoz. Az országban követválasztást tartanak, s a megyék versengenek a politikai küzdelmekben kitűnt férfiakért. Kalló azonban másként cselekszik. Kállay Ákos, az alispán így beszél: „Nekünk olyan ember kell, aki a régi Magyarországot képviseli, a rendi alkotmányt. Aki azon fog munkálkodni, hogy állíttassák vissza a magyar nemesség, és vele a régi rendszer. Nekem ugyan nem kell senki az új emberek közül... nekünk minél régibb, konzervatívabb embert kell fölküldeni, akinek nem kell se a Deák politikája, se a Kossuth politikája. Elég volt a szabadságból. Éretlen ország vagyunk mi még a szabadságra. Apáink se voltak rabok. Jöjjön vissza a régi alkotmány." Ilyen előzmények után végül is Dobokay Ferencet választják meg, aki 48 óta teljesen visszavonultan él, mert annak idején szembefordult a nemzeti felbuzdulással, s így a közvélemény akkor hazaárulónak kiáltotta ki. Most sem akarja elfogadni a jelölést, de egész küldöttség megy érte, szinte erőszakkal viszik Kálióba. Végül azonban mégsem lett követ Dobokay, mert belebetegedett az izgalmakba és meghalt. Míg az ágyúgolyó történetében inkább csak megfricskázta a kétes értékű nemesi dicsőséget, itt már kritikája mélyebben húsba vágott. A történeti anekdota csak ürügy volt számára a megyei konzervativizmus leleplezésére, s arra, hogy megmutathassa az úri Magyarország dicstelen kimúlásának szükségszerűségét. Ő maga így beszél erről a novella egyik részletében: „A régi kutyabőrök elkoptak, elmúlottak, senki sem tudja hová lett a százezer nemesi família, amelyről még Nagy Iván beszélt. Alig egy emberöltő telt el azóta, hogy a kutyabőrt padlásra tették, és ez az egy emberöltő elvégezte évszázadok munkáját: eltüntette a régi Magyarországot úgy, hogy már azok sem emlékeznek rá, akik valamikor még benne éltek. Nagyon korhadt, vén lehetett már az a fa, amely egyetlen szélviharban, recsegés, ropogás nélkül kidőlve, olyan hamarosan nyomtalanul enyészett el az erdei avarban. Itt-ott még látszott a vén fa maradványa, világítva őszi éjszakákon, mint a korhadt fáknak szokása, aztán ez a foszforeszkáló fény is elenyészett a nagyra nőtt, fiatal csemete fák között, a nemzet erdejében." -122-