Makkay János: Méhteleki kutatások Nyíregyháza, 2003. (Jósa András Múzeum Kiadványai 51.Nyíregyháza, 2003)

Azon persze törhetjük a fejünket, hogy a falu tényleg a világ végén van-e, vagy csak akkor került oda ideiglenesen Erdély és az Alföld egyik határpontjáról, amikor Peleskét át kellett keresztelni Pelisornak. Az ortodox keresztelőhöz alkotott hármas új országhatár Garbóiétól keletre, éppen a Túr medrében találkozik, Fertősalmás és egy mocsár között. Emberjogon átjárni tehát a régi rokonokhoz csak úgy ukmukfukk még akkor sem lehetne, ha a híres vagy inkább hírhedett európai népjogok engednék. De egyelőre nem engedik! Ritka kivétel csak az, amikor nagyon jön a víz, vagy megérett az alma, és akkor még a nagypaládiak is átjöhetnek alkonyatig a kispaládiakhoz. Egy 1890-ben németül készített, de Trianon után átjavított térképet böngészek és látom rajta, hogy a románság mennyire sietett a keresztelőkkel: hiszen az akkor csehbe került részeken zömmel még a régi magyar faluneveket látni. Ott van rajta Nevetlenfalva, ősrégi nevéből ma már Gyjakovo; aki ismeri a régi szatmári nyelvjárást, az tudja, miért lett Deakfalva>Diakovó>Gyakovóból egykor Nevetlenfalva, de szlávul megőrizte régi nevét. Keletre viszont már minden és mindenki román. Nagybánya mellett még egy Sasar nevű hely is akad. (Szaszar volt a neve régen Biharderecskén a Kalló mellett az egyik cigánytelepnek is: pocsolyás hely volt, onnan kapta a nevét.) A szatmári lápok, mocsarak, pocsolyák hajdan inkább élő, mint holt vizek voltak, hiszen évente feltöltődtek az áradások friss hullámaival. Errefelé hajdanában nem annyira a jó termőföld, inkább a bőséges víz volt az éltető erő, abból éltek a rétes emberek, az segítette csónakon a közlekedést. A sok víz hozta ide a legelső betelepülőket, nemkülönben a régészeket is. De csak részben, mert azért mindenütt ott van a kiszámíthatatlan, de előbb-utóbb bekövetkező véletlen is. Esetenként nem is akármilyen. A Nemzeti Múzeum raktárában dolgoztunk a hatvanas évek közepe táján egy nyáron, a tetők alatti forró és levegőtlen raktárak valamelyikében, és a Keszthely melletti Dobogón feltárt újkőkori cserepeket tanulmányoztuk. Álmosító lett a dolog, és valójában untam is, pihenésként nézegetni kezdtem hát a polcokon a mindenféle edények, cserepek, bronzok és egyebek százait. Hirtelen két vagy három törött darabot vettem észre. Úgy képzeljék el, mintha szeles gyümölcsös tálak alsó részéből, a csőtalpból törtek volna le. Persze