Tomka Emil naplója. (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai, 48. Nyíregyháza, 2001)

AZ ÖSSZEOMLÁS Ä) A háború befejező időszaka az összeomlás gazdag változataival, sőt élénk meseszövéseivel még soká fogja foglalkoztatni az utókor képzeletét. Én, aki azok között voltam, akik ennek az időszaknak legforróbb napjait mint szereplők és szemlélők élték végig megpróbálom a tiszta igazságot előadni nem csak a napló szőtte krónika ismertetésével, de mindenek előtt azoknak az erkölcsi tényezőknek a felkutatásával, amelyek erőt adtak ahhoz, hogy a velünk szemben álló ellenség fegyvereinket végképpen sem tudta kicsavarni a kezünkből. Ez a fejezet tehát leírja a háború utolsó napjainak ránk vonatkozó történetét, amely napok alatt az orosz áradat végiggázolt hazánk még idáig megvédett területein is. Március közepén az orosz haderő olyan ütést mért ránk, amely ütés elseperte a Balatontól északra húzódó védelmi rendszerünket. Nem történt valami újszerű dolog. A háború folyamán többször láttunk hasonlót, de mindannyiszor a támadó óriásnak elég volt csupán a karját csapásra emelni, hogy a megtámadott eldobja fegyverét. Gondoljunk csak a románokra, bolgárokra, vagy akár a jugoszlávokra is. Nálunk ellenben ez nem így történt. Mi mégis harcoltunk tovább, noha e harcok folyamán már mindinkább kétségtelenné vált, hogy a kiontott véráldozat nagysága nem állítható arányba bármilyen reálisan várható eredménnyel. Azt kérdezheti valaki, miért harcoltunk akkor mégis? A józan észre hallgatva kétségtelenül be kellett volna látni, hogy a háborút elvesztettük. A további harc értelmetlen!. A felelet pedig nagyon egyszerű: az eskünk kötelezett! Az eskü ereje -természetfölötti vonatkozása révén - nagyobb a becsületszóénál. Mi pedig olyan személyek voltunk, akik előtt a becsület fontosabb volt az életnél. Becsületünkhöz, fegyvereink becsületéhez való ragaszkodás képtelenné tett tehát arra, hogy eskünket megszegve, vérünkkel megszentelt fegyvereinket az ellenség - a bolsevik katona - előtt letegyük. Önként vállalt kényszer volt tehát a harc végsőkig való folytatása. Ez a kényszer aztán úgy befolyásolja az ember képzeletét, hogy bűnnek tart minden csüggedést, de nagy jelentőséget tulajdonít minden kis "jó hír"-nek, újjáélesztve a netán lankadó reményt. Magunk termeltük tehát azt a reményt, ami erőt adott a további harcra. Reménykedtünk, bizakodtunk végig! Hogy miben?... Erre nem tudok felelni...Talán minden nap másban. 201