Bene János: Szabolcsi honvédek a szabadságharcban (1848-1849). (Jósa András Múzeum Kiadványai 45. Nyíregyháza, 1998)

Kedves Gyula: Egyéb alakulatok szabolcsi honvédéi

állt a zászlóalj, a járványok igen sok beteget eredményeztek az alakulatnál, (de ez általános volt a hadtest szinte valamennyi egységénél). Coliig őrnagy is beteg lett, s felépülése után már nem tudott az elszigetelődött Komáromba visszatérni, így végleg elszakadt alakulatától (az újonnan alakított 132. honvédzászlóalj parancsnokságát vette át, s a tartalékhadtest danclárparancsnokaként tette le Világosnál a fegyvert). Neumann Ede százados vette át a zászlóaljparancsnokságot még június 11. előtt, de ő is megbetegedett s a peredi csatában már Nedbál Ignác százados vezényelte a zászlóaljat, s a királyrévi rohamok vezetéséért III. osztályú katonai érdemrendet kapott. Rövidesen őrnagy lett, majd szeptemberben alezredessé előlépve a II. hadtest másik gyalogos hadosztályának élére került 1849- nyarának alighanem leggyorsabb katonai karrierjét befutva. A zászlóalj utolsó parancsnoka egy 21 éves jurátus ifjú (Nedbál is csak 23 éves, de ő hivatásos katonatiszt volt) Sárkány József lett, aki az ezred hadbírója volt korábban, de Budavár ostromában önkéntesként fegyverrel a kézben harcolt a várfalon, s ez úgy meghozta a kedvét illetve tekintélyét, hogy júniustól már századparancsnok volt az 1. zászlóaljnál. A peredi csatát követően június 24-én 327 főre csökkent a létszám. Júliusban két ízben is érkeztek újoncok a zászlóaljhoz, így augusztus 2-án 691 emberből állt az alakulat. A 3- zászlóalj parancsnokságát Burdina hősi halálát követően Czappan József százados látta el a világosi fegyverletételig, akkor már őrnagyi rangban. Az I. hadtest a Vág mentén a jobb szárnyat képezte, és segítenie kellett volna a II. és III. hadtestek áttörési próbálkozását. Ebből nem sok valósult meg, a hadtestparancsnokság nem állt helyzete magaslatán, s a hadművelet kudarcba fulladt. Ez azonban mit sem von le a zászlóalj katonáinak helytállásából, akik részt vettek a június 15-i semptei csatározásban, másnap pedig szuronyrohammal foglalták el a falu keleti felét, de a csekély erővel végrehajtott támadás hamar összeomlott. A zászlóalj volt a hadtest csapatai közül a leginkább megfogyatkozva, június 8-án mindössze 393 embere volt, ezek közül is csak 322 katonája volt szolgálatképes. Emiatt már nagyon várta a zászlóaljparancsnokság a megígért létszámpótlást. Június 20-án Mocsonokra érkezett egy ezer főt meghaladó újonccsapat, amelyből mindjárt egyszerre 400 legényt helyeztek a zászlóaljhoz, s így az a fura helyzet állt elő, hogy az újoncok száma felülmúlta a régi katonákét, nem kevés munkát adva ezzel a kiképző altiszteknek. Ennél a zászlóaljnál is nagyszámú megbetegedés történt, mert június 30-án már csak 638 főből állt az alakulat, s a 10 nap alatt nem került ütközetbe. A június végi átszervezés során a zászlóalj a 28. honvédzászlóalj mellé a Máriássy hadosztályba került, s itt teljesített szolgálatot Világosig. Komolyabb szerepet a váci ütközetben illetve Debrecennél játszott. Az ezred 2. zászlóalja mindvégig a péterváradi erődben szolgált a szabadságharc folyamán, a várőrség legmegbízhatóbb részét alkotta. Történt ez annak ellenére, hogy tisztikara, elsősorban Appel ezredes januártól kezdve igyekeztek szembefordítani legénységüket az erőd védelmét szorgalmazó várparancsnoksággal (Csuha tábornok, várparancsnok, és Holtán Ernő őrnagy, erődítési igazgató voltak a védelem szervezésének motorjai). Január végétől Appel beteget jelentve szolgálaton kívül volt, s amikor végre sikerült rávennie hasonló gondolkodású társaival Csuhát az erőd feladására úgy érezhette újra eljött az ideje. A honvédek és a Dom Miguel