Bernáth Zoltán: Ukrajnától a Párizsi medencéig. (Jósa András Múzeum Kiadványai 43. Nyíregyháza, 1998)

Előszó

Mintha fehér lapot adtunk volna oda, hogy mondja el sérelmeit - anélkül, hogy segítséget ígérhettünk volna. Nem várt, nem is várhatott volna tőlünk semmit, de itt ezen az elhagyott tájon lehetősége nyílt arra, hogy szóra fakadjon, szívet tárjon. Magyaroknak. Akik magyar egyenruhát viselnek. Lassan melegedett fel, de később mind bátrabban, mind határozottabban jöttek elő a sérelmek. S fájdalommal láttuk, hogy ezeknek nagy része nem létkérdése sem a magyarságnak, sem a románságnak, hogy egy kis jóakarattal meg lehetne találni a közös nevezőt. Csakhogy a közös nevező megtalálásához a tárgyalásokat nem nagy palotákban, nem miniszterelnökök szobájában kellene megkezdeni. Először a távol eső falukban, az ország hajszálereiben volna szükség a rendteremtésre, a megértés megtalálására. A szívek rezonálása után szólaljon meg az ész. A pópa féligazságai sokszor egésznek tűntek, s gondolkoztam a múltunk felett. Hosszú századokon át erről a vidékről csak vittek: katonát, adót, fát. Ennek a vidéknek jóformán semmi sem jutott az ellenszolgáltatásból. Túl messze volt Bécstől és Gyulafehérvártól, de Budától és Bukaresttől is. A háborúk híre még csak eljutott e vidékig, de a békekötésről csak újabb háború kitörésekor szerzetek tudomást. Legalább itt, az itteni népeknek, nemzetiségeknek kellett volna megszervezniük a saját sorsukat a megértés, testvériség, barátság szellemében. A mind közvetlenebb beszélgetést megzavarta a nyolc-kilenc éves unoka. Villogó szemű, fekete gyermek. Amíg meg nem szólal, senki meg nem mondaná, hogy hova való, kikhez tartozik. Most még sem román, sem magyar. Csak gyermek. Lehetne még belőle magyar is. Mostanában kezdődik majd meg a lélek-csöpögtetés, a rokonés ellenszenv naponkénti adagolása. Azzal, hogy egy ideig a gyermekkel foglalkoztunk, megtaláltuk a pópával a közös embert. A gyermek jelenléte meghittebbé tette a társalgást. A pópával ráhangolódtunk ugyanarra a hangnemre. Este barátként mondtunk egymásnak jó éjszakát. Reggel a pópa felesége egy tálcán reggelit hozott be nekünk. Mosolygott, magyar szóval köszöntött. A függönytelenített ablakon keresztül kedvesen sütött be a nap is. A mosoly később sem szűnt meg. Akkor sem, amikor távozásunkkor búcsút intett a kiskapuban. Érthetetlen volt viszont a pópa magatartása. Az előző napi közelkerülésünkből nem maradt meg semmi. Újra komoly, udvarias, de kimért. Amikor kezet fogtunk, nem kívánt jó utat, nem fejezte ki a reményét, hogy még találkozni fogunk az életben. A pópában a reggeli nap fénye rávilágított a kérlelhetetlen valóságra. Szavaink, érveink, baráti gesztusaink köddé foszlottak. Igen, mindazt, amit mondtunk, szóban neki adtunk, hogy tudja beváltani a mi honfitársainknál? Elfogadják-e valutaként? Szomorúan hagytuk el a kis helységet, ahova valóban nem jövünk többet. így még mi sem ismételjük meg a pópa előtt azt, amit az előző nap mondottunk. Másnap reggel tiszti értekezletre mentük. Mogyoróssy László alezredes összehívta a 78. tüzérosztály tisztikarát. A tiszti gyűlés tárgyával kapcsolatban rémhírek keltek szárnyra. Újra felmerült a hír, lékeiül rólunk a piros paroli, és minket, mint gyalogosokat vetnek be a fronton. A